Feltámadott! üres a sziklasír.
Remegj halál! az Élet győze le,
Az Isten vívott veled most csatát.
Szivünk ismét reménynyel van tele.
Nem oly sötét többé a sirhalom,
Ha válni kell, vigaszt lel bánatunk,
Az élet, napja újra felragyog:
Alleluja, mi is feltámadunk!
Mit ér születni, hogyha meghalunk
Ha bölcsőnk mellett ott a néma sír?
Mit ér remélni? hisz’ a sirgöröngy
Oh nem lehet a sebzett szivre ír,
Remény… csalódás végczél nem lehet,
E földön kívül lesz még szebb honunk;
Enyhét leli a nyugtalan kebel…
Alleluja, mi is feltámadunk!
Ki mondja azt, hogy hát örök a sír?
Hisz’ akkor nálunk sokkal boldogabb
A kis virág, melyet kezünk letép
S melyen járunk, a hitvány kődarab,
Reményük nincs, - nem is csalódnak ők;
Reménytelen csak a mi alkonyunk?
Azt nem lehet, azt tiltja ész s a sziv:
Alleluja, mi is feltámadunk!
Hol az igazság itt e sártekén?
Ahol koldul sokszor a szent erény,
Bársony- s biborba’ jár a bün, a szenny
S tövis szurdal a jámborok fején:
De ott fenn él, ki végtelen igaz;
Lesz egykoron, lesz egy dicső napunk,
Melyen a jó veendi érdemét…
Alleluja, mi is feltámadunk!
Feltámadunk! üres a sziklasir,
Melyben feküdt az Isten szent Fia.
Elporladunk, a bünnek zsoldja az,
Az embernek, hogy meg kell halnia,
De felkelünk, sirunkba ha lehat
Az Isten-szó és élni fog porunk.
Imádva légy, ki e reményt adád!
Alleluja, mi is feltámadunk!
Forrás: Váczi Közlöny
XVI. évf. 12. sz. Vácz, 1894. márczius 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése