A véres harcnak, véres napnak
Most lett csak vége napnyugtával.
A föld borítva véges-végig
Temetetlen, hideg hullákkal.
Hősök virága hullott itt el;
Tavasza, nyara daliáknak –
Kik erre jönnek majd temetni,
Halál rózsás kertjében járnak.
A többi között feküdt ő is:
Kapitánya a hős csapatnak.
Elhulltak mind, de valamennyi
Egy életért száz halált adtak.
A többi között feküdt ő is:
Kis buzogánya hült kezébe,
A kelő hold szeliden, lágyan
Szemfedőt szőtt fáradt szemére.
Holt dalia halovány arcát
Holdsugár-szemfedő takarja,
S egyszerre csak a halott mintha
Megmozdult volna ott alatta.
Kezét a homlokához kapta,
S üdvözölte akiket látott:
Antal, a kuruc generális
Mentésen, süvegesen állt ott,
S mellette: Bem apó huszárja,
Óbester: Esterházy Kálmán,
S a generális halkan így szólt:
Gyerünk, az Úr odafent vár mán!
S Pál gróf felkél csendesen, lassan.
A véres seb sajog még mellén;
Még tántorog, még lassan lépked
És vér csurog végig a mentén.
A vércseppek földre peregnek.
De ahova hull egy-egy cseppje:
Mindenik cseppből rózsa nyilik,
S az út végig rózsákkal szegve.
Megy három hős az Úr elébe.
Piros rózsák közt mennek, mennek…
Üveges szemek újra látnak,
S a friss sebek frissen hegednek.
Piros rózsák közt, piros uton,
Halványan megy három levente –
És fejük felett mintha három
Ragyogó fénykorona lenne…
Forrás: Pápai Hírlap
XII. évf. 38. szám Pápa, 1915. szeptember 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése