(1891-1931. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet kiadása)
Negyven év költői termésének antológiája... még akkor is irodalomtörténeti érdekességű lenne, ha ezt a negyven évet nem osztaná ketté egy új irodalmi korszak és még inkább egy új történelmi korszak. Vajon hogyan tükröződnek a változások egy olyan költő műveiben, aki nem annyira aktív mozgatója, mint inkább passzív befogadója volt irányoknak, s egyébként mint a magyar pedagógia egyik jelen munkása, „hivatalból” is egyik megfigyelője és regisztrálója volt a körötte zajló áramlatoknak. Ha az ember többé-kevésbé a végén kezdi olvasni a kötetet, vagy legalábbis tekintettel van a versek alá írt évszámokra, amiknek legrégibbjei a kilencvenes éveket jellemzik, akkor úgy tűnik fel, mintha egy elmerült világ emlékei kerültek volna a kezébe.
Mennyire más, mennyire polgáribb volt az akkori világ, helyesebben: mennyire más volt akkor az, ami polgári volt. Egy mozdulatlanságig szilárd társadalmi rend hordozott egy hasonlóképpen szilárd költői idearendszert, amelyben határozottan meg van szabva a szerelem és a hazafiság skálája, adva vannak az érzelmességnek összes engedélyezhető variációi, adva vannak a szókincs és a formák és semmi esetre sem illő, de nem is nagyon lehetséges túlcsapni a mindenfelé megszabott határokon. Mindez nem azt jelenti, mintha e korszak költői, így Havas István is, utánzók lennének. Pusztán annyit jelent, hogy ők fiai és kifejezői koruknak, koruk még az érzelmekben és költői fellángolásokban is polgári rendjének. De azután jön a század első és még inkább második évtizedének lírai forradalma, a magyar költői nyelv átizzik és felolvad az új mesterek kezén, az egyéni egyénibb, a társadalmi társadalmibb lesz az érzelmek skáláján és Havas István verseiben pontosan meg lehet figyelni ennek előrehaladását.
Különösen a költői nyelv az, amely a maga egész hajlékonnyá olvadt lágyságában az övé lesz. A magyar városokról írt szonettciklus versei közt sokszor a magyar dolce stil nuovo egész pompája és zengése felragyog. „Magyar Valhalla, nyári éjtszakában, - Hogy arcod a Hold lávájába ful, - Alvó teredre óhímes palástban, - Halott királyok árnya felvonul” – hangolja fel a Székesfehérvárról szóló szonett első strófáját. Ez a versciklusa a legújabb és a legköltőibb alkotása, noha talán kissé sok az egytémájú versből. És van a kötetben még egy érdemes megfigyelni való: Lenau verseinek édes, ideges és fáradt hegedűszava, amely a kötet végén sír fel; úgy rémlik, mintha a fordító egy, a saját költői idearendszerével rokonnak és ideálnak érzett költőt fedeztet volna fel benne. Azt hisszük, hogy Havas Istvánnak érdemes volna, különösen újabb nyelvi készségével, további fordításokkal gazdagítani irodalmunkat.
Mennyire más, mennyire polgáribb volt az akkori világ, helyesebben: mennyire más volt akkor az, ami polgári volt. Egy mozdulatlanságig szilárd társadalmi rend hordozott egy hasonlóképpen szilárd költői idearendszert, amelyben határozottan meg van szabva a szerelem és a hazafiság skálája, adva vannak az érzelmességnek összes engedélyezhető variációi, adva vannak a szókincs és a formák és semmi esetre sem illő, de nem is nagyon lehetséges túlcsapni a mindenfelé megszabott határokon. Mindez nem azt jelenti, mintha e korszak költői, így Havas István is, utánzók lennének. Pusztán annyit jelent, hogy ők fiai és kifejezői koruknak, koruk még az érzelmekben és költői fellángolásokban is polgári rendjének. De azután jön a század első és még inkább második évtizedének lírai forradalma, a magyar költői nyelv átizzik és felolvad az új mesterek kezén, az egyéni egyénibb, a társadalmi társadalmibb lesz az érzelmek skáláján és Havas István verseiben pontosan meg lehet figyelni ennek előrehaladását.
Különösen a költői nyelv az, amely a maga egész hajlékonnyá olvadt lágyságában az övé lesz. A magyar városokról írt szonettciklus versei közt sokszor a magyar dolce stil nuovo egész pompája és zengése felragyog. „Magyar Valhalla, nyári éjtszakában, - Hogy arcod a Hold lávájába ful, - Alvó teredre óhímes palástban, - Halott királyok árnya felvonul” – hangolja fel a Székesfehérvárról szóló szonett első strófáját. Ez a versciklusa a legújabb és a legköltőibb alkotása, noha talán kissé sok az egytémájú versből. És van a kötetben még egy érdemes megfigyelni való: Lenau verseinek édes, ideges és fáradt hegedűszava, amely a kötet végén sír fel; úgy rémlik, mintha a fordító egy, a saját költői idearendszerével rokonnak és ideálnak érzett költőt fedeztet volna fel benne. Azt hisszük, hogy Havas Istvánnak érdemes volna, különösen újabb nyelvi készségével, további fordításokkal gazdagítani irodalmunkat.
(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)
