1.
Ciklámen
A fehér Alpok kis tündérleánya,
Ciklámen lakja Sopron tájait.
A Kecskepatak, a Lövér dalárja
Reá köszönti vallomásait.
Pogány fohászok. A nimfák korába’
Pán sípja zengte, és ő hagyta itt;
S a nagy udvarló akkor mámorába’
El is feledte kecskelábait
Hajnaltól estig s újra reggelig
Visszhangozik a patak Pán-dala.
A szikla irígy, rá se hederít,
De hallja fűszál, cserje, csipke-fa:
Csókpárok hangja mint hull, egyre hull…
S a ciklámen álnyarca lángra gyul.
2. Bogáncs
Novemberi napfény s a Dunamente
Májust mimelve, ál-pompába ful.
Hiszékeny arccal és gyanutlanul
Nevet föl a víz a napüzenetre.
A parton őrház gubaszt dideregve,
A szél, a sunyi rázza fent s alul;
Tört ablakában üvöltöz vadul,
Csak egy bogáncs bókol falának egyre.
Csapzott a haja, még vigan piroslik
A ványadó napon. Mint hős ciráda
Bukkant föl, hol már a föld híme foszlik.
Nincs már itt nóta, lomb se. Ősz cigánya,
Bűnös vagy, felidézted a nyarat,
Melyből sokunknak ennyi se maradt!
3. Az akácfa
Május papnője, ki fehér talárba’
S illatfelhőbe’ mond áldozatot;
Füzérein meg a méhecske szája
Zeng a pusztáknak békeszózatot.
A sivatagföld nyugtalan homokja
Ül gyökerén, alázattal tele;
Az alföld néhai futóbolondja
Nem küzd már ellene, hanem vele.
A tanya népe: merő áhitat;
Ha eggyé szórja őket a vasárnap:
Úrrá lesz rajt’ (a sátorlomb alatt)
A csend örvénye, a nomád varázslat,
A távolban versengő furulyák,
Az égen úszó gálya – délibáb.
4. Köszöntlek, hárs…
Köszöntlek, hárs, te annyi szélbetyárral
Folytatsz emberfölötti harctusát,
Hogy tündökölj másnap a hajnal-árban
Papként rád öltve arany-kazulát.
Rákóczi pihent meg egykor alattad,
Trencséni harcról hozva mély sebet,
S te lombházadba vontad, eltakartad
S ma megkoronáz az emlékezet.
Új ciklonok törtek elvett falunkra,
Kurucfa, rád is, ám te állsz elébe,
Nem félsz, ha a pokol is rád zuhanna!
Az új labanc: az ördögök cselédje,
De Isten a szív, ha dobban, ha lázad,
S neked szíved van, te véded hazádat.
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 249. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése