A téli dombok pártakoszorús
Fehér fejükkel várakozva állnak.
Az útszélen a néma fenyves-árnyak
Tűin dermedten csüng a csilla zúz.
A szánkanyom a végtelenbe húz.
Az alkonyat a mély völgyekbe holt,
Még visszazajlik felhők rezge szélén,
De fönn a nagy havas oltári élén
Ezüst sátorrá gyúl a szürke bolt,
S feltündököl az óriási hold.
A mindenség imára csendesűl:
Csak a fenyőfák éber orma reszket
És a hógyöngyös négyágú keresztek
Csörrenve rezgetik meg szent fejük,
Mint adoráló templom-csengetyűk.
Forrás: Budapesti Szemle 1939. 251. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése