(Mutatvány a „Nyár”-ból)
I.
Beh jó, hogy alszol, kis leányom,
Picziny Boriskám, angyalom!
Átringatott az örök álom
Minden keserven, bánaton.
E durva létből égbe szállva,
Más emlék nem kisért oda.
Csupán anyád bölcsődanája
S apád utolsó mosolya…
II.
Letört kereszt, süppedt halom,
Tövis között, hegyoldalon:
Ez a te sírod, kicsinyem!...
De lelkem dédelget hiven.
Lelkemben élsz, te égi csepp!
Bú, gond, idő el nem vihet;
Arczod oly hamvas, harmatos, -
Te mindig három hónapos!
III.
Óh jobb, hogy ily korán
Szálltán az égbe vissza!...
Bús életed során
Arczod rózsája könnyedet nem issza.
Soha se lát borút
Szeplőtlen tiszta lelked…
S keresztet, koszorút
Apád zokogva mégis mért ölelget?
IV.
Mesélek rólad a fiamnak:
Minő szép voltál, mily szelid!
Hogyan mosolygott picziny ajkad
S hogyan tapsoltak kezeid!
Csak annyit láttál a világból,
Mi ringató karomba fért…
Fiam hallgatja… szeme lángol…
S könnyezni kezd, ki tudja mért?
V.
Óh hasztalan csalom magam,
Nem vagy te más, csak édes emlék.
Ajkad, szemed rám nem nevet,
Porrá enyészett, oda van,
Bár én élőnek képzelem még.
Nincs arczodon az a mosoly,
Melyben szivem remegve fürdött:
Porrá levél, mint falevél…
Emléked is majd szétfoszol –
S más nem marad, csak szőke fürtöd.
Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése