- Franklin-Társulat kiadása –
Természete az emberi szívnek, hogy kedveseinek sírját virággal ültesse be és emlékkel jelölje. Az is természetes, hogy aki ahhoz ért, maga kezével kívánjon emléket emelni, akár kőben, akár írásban. Így tesz Szász Károly, mikor feleségének friss sírját behinti sötét cyprus-ággal -, sirató versekkel.
Egyetlen érzésről egész kötetet írni, ismétlés4ek nélkül, egyhangúság nélkül szinte lehetetlennek látszik. Szász Károlyt az érzés őszintesége, mélysége, nyíltsága megóvják az egyhangúságtól. Nem egy sirató éneket ismételget. Verseiben ott van gyászának egész története: a betegéért való rettegés, a megrendülés a csapás alatt, az elárvulás szívszaggató kínja, a magányosság gyötrelme, a mindennapi élet folytonos emlékeztetői; azután az emlékek felújulása, régi levelek forgatása, a boldog múlt szomorú vigasza, a maga elmúlásának óhajtása, a hit sugara, a fájdalom megadó enyhülése, - egészben egy nagy szenvedés lélektani mozzanatai és tisztulása. Az érzések ez összetartozása, folyamatossága, fejlése: külön értéke a gyűjteménynek; lélektanilag igazzá, élethűvé, művészi tekintetben változatossá teszi.
Sok szép van az egyes költeményekben is. Amint arcképekkel veszi körül magát; beszél a képzeletében megelevenült alakkal; fél a tavasztól, mert a kerti virágok ültetése idején már csak a sírt virágozhatja be; szinte elátkozza kertjüket, ha most is képes lombot, virágot hajtani, - s ezeket is gyászolni hívja; a Balatont nézve, az elmerült kincsekre gondol, melyekből csak egy tört deszkaszálat vet ki a partra a vihar. Minden veszteségét idézi elébe, bánata újra fájdul minden benyomástól. Érzésnek, gondolatnak ez az állandón egy pontra szegeződése igaz, mély és megindító. Nem csupán vers, hanem valódi líra. Mint egyik verse mondja, valóban, tépett lelkének darabjait hinti a sírra’ virágképpen.
A külső benyomásnak ily szubjektív átváltozására, átértelmezésére jó példa a Fut az idő… kezdetű szép kis vers:
Fut az idő… Mindhiába!
Búval gondolok rád –
Nem viszi le patak árja
Partja tüskebokrát.
Idő elfut, el a patak.
Csak a gyötrő kín nem –
Mert a tüskék ott maradnak
Parton és a szívben.
Így egy irányba fordítja gondolatait is. Felszakad szívéből az „önző kiáltás”, mért nem őt vitte el a halál, - mégis inkább őt sújtsa az elválás fájdalma. Máskor Dante mondását magyarázza, hogy fájdalmas a visszaemlékezés boldogabb napokra; ő már emlékezni sem mer. Később mégis ragaszkodik emlékeihez. Egész elméletet állít a fájdalomba s az emlékezésbe elmerülés vigaszáról e gyönyörű sorokban:
A bú a szívnek drága kincse,
De idegen kéz ne érintse,
Mert mint szirom, lehull.
A tengervész ha zúgva habzik,
A gyöngy a mélyben úgy fogamzik
Titkon, bántatlanul.
Zárjuk búnkat szivünkbe mélyen.
Szemünkben a könny akkor égjen,
Titkos kamránk ha rejt,
Mert drágább kincsünk nincsen annál –
S nagyobb csapás a fájdalomnál,
Ha már a szív felejt.
(Szívünk ha fáj…)
Méltó külön kiemelni A galamb című költeményt, Poe Holló-jának paraphrasisát, mely mozzanatról-mozzanatra párhuzamosan követi az angol költeményt, hangulatban, hangban, alakban, - mégis szembefordul vele, mert itt galamb a látogató, vigaszt hoz, s a kérdésekre „Sohasem” helyett „Mindörökre” szóval válaszol.
E kis kötet az igaz fájdalom könyve, megható emlék egy síron; - hisszük, sokak fájdalmát fogja majd feloldani.
v. g.
Forrás: Budapesti Szemle 1937. 245. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése