(Bárd Miklós költő, alias leveledi Kozma Ferenc huszártiszt, nyugalmazott honvédtábornok)
Kedvesen zsarnok volt, de zsarnoksága veleszületett erőt jelentett, melyet olyan jóság enyhített, hogy mindenki meghódolt neki.
Huszárjainak szigorú, de minden ügyükkel törődő parancsnokuk volt. Ha valamelyik huszár egy ló elővezetésekor a megvadult, ágaskodó mént nem eresztette el, hanem pofaszíján csüngve vonszoltatta magát, míg a mén megcsöndesedett, - azzal kezet fogott s ez a kézfogás kedvesebb volt annak a huszárnak minden ajándéknál.
Obsitos katonáitól melegen búcsúzott, lelkükre kötötte, hogy házasodjanak meg s ne feledjék, hogy a legjobb magyar politika a sok gyerek. Huszárjai lelkes szeretettel búcsúztak tőle s távozásuk nyomán messze hangzott a völgyben a magyar lélekből fakadt katonanóta:
Nincs szebb rózsa a pünkösti rózsánál,
Nincs jobb ember kapitány úr Kozmánál.
Félrevágja elegántos sapkáját,
Úgy bocsátja el az öreg huszárját.
Három kis fiunkat alig ötéves korukban már befogta komoly lovaglásra, ménen lovagoltak a gyermekek, ő maga lonzsírozta őket s voltizsírozásban vetekedtek a cirkuszi lovasokkal – nyeregben állva, hanyatt fekve, akár galoppban, akár trappban. Ha valamelyikkel meg volt elégedve, mikor az leugrott a lóról, csak annyit mondott neki. „Jól van, gyerek!” és aki ezt a dicséretet kapta, boldogan kiabálta testvéreinek: „Gyerekek! Édesapám azt mondta: „”Jól van, gyerek!”” Ez a dicséret tekintélyt jelentett és versengést virtusban, bátorságban, mellyel ezt el lehet érni.
Szigorú volt hozzájuk, de szabadjára engedte fejlődésüket s ha jók voltak, kedvesen pajtáskodó játszótárs is tudott lenni. A gyönyörűen felállított hadsereg szabályos rendekben várta a három kis ellenség támadását s a kipirult arcú kis kommandánsok nem vették észre édesapjukat, ki hátuk mögé kerülve megrázta az asztalt. Az összeomlott hadsereg felett nagy sivalkodás támadt, de a gyerekfegyelem győzött a fellobbanáson s nevetve ugrottak édesapjuk nyakába és kérték, hogy most már ő állítsa fel szabályszerűen a hadsereget.
Dénes gyerek nem volt jó tanuló s bár látszatra ővele pajtáskodott a legszívesebben – mert a gyermek csupa fantázia és romantika volt -, egy húsvétkor nem jöhetett haza a katonaiskolából büntetésül, rossz bizonyítványa miatt. Mind szomorúak voltunk, de az ítélet ellen nem volt fellebbezés. Elmentem a másik két gyermekkel Tiszaeszlárra Bárczay Ilonához s oda vártuk az uramat szolgálati útjáról. Nagyon búsultam Dénes után s húsvét reggelén szomorúan mentem be a nagy szalonba, hol a reggeli szenteltre összegyűlt a háznép és a vendégsereg. A szoba közepén óriási piros tojás állt, tele cukorral. Éppen megött az uram, mikor a tojásból kiugrott Dénes, az én kis katonám. Az uram megsajnált és megkérte Ilonát, hogy hozassa el a gyermeket nekem meglepetésül. Meghatva köszöntem meg jóságát, megcsókolt s csak ennyit mondott: „Nem gyöngeségből, hanem gyöngédségből tettem.”
Más alkalommal valami gyerekcsíny történt, melyet állítólag a mi három gyermekünk követett el két pajtással. A mieink nem szoktak hazudni, most is apjuk szemébe nézve tagadták, hogy részük volt a csínyben. A látszat azonban Dénes ellen vallott s ezt büntetés követte, - ekkor nyolc éves volt a gyermek.
Eltűnt kedves nagy mackója, melyet minden játékánál jobban szeretett. Sajnáltam a szomorú kis fiúcskát, utána nyomoztunk az eltagadott gyerekbűnnek s egyik kis rutén pajtása be is vallotta, hogy ő követte el. Az uram kezet fogott Dénessel s azt mondta: „Igaz ember vagy, az élet is ad néha puffert, jó azt megszokni!”
Másnap ebédnél ültünk, mikor jött a sürgöny-kihordó és Dénesnek sürgönyt hozott Mackó úrtól. Bejelenti: „Sztrednyiverken esik a hó, hazatart az öreg mackó, megfázott a lábaszára, haza vágyik valahára Dénes úrfi tanyájára.” A gyermek zavartan nézte a hivatalos sürgönyt, de naiv kedvessége úgy mutatta, hogy hitelt adott neki.
Délután havazás volt, kimentünk ródlizni a Magurica oldalára. Fölnézve a hegyre, látjuk, hogy a nagy hóban ott áll Mackó úr. Mikor eltűnt, saját barna bundájában volt s most téliesen halinába dugott vörös nadrág volt rajta, prémes ködmön és báránybőr sapka. A hátán hátizsák, kezében kampós bot. Dénes örömrivalgással mászott fel a hegyre s boldogan átölelve hozta le kedvenc mackóját. Mi minden volt a hátizsákban, az el sem képzelhető. „A Királyhágón jöhetett át a kis öreg”, mondta Dénes, „mert sok napra el volt látva élelemmel”. Volt a hátizsákban szalonna, kenyér, székelytúró, sajt, hozzá finom erős bicska. Csak szeretet rendezhette ezt az útravalót. Így kárpótolta őt kedvességével édesapja a meg nem érdemelt büntetésért.
A mi gyermekeink ritkán voltak a nagyok társaságában, de minden szombat estére meg voltak híva édesapjuk szobájába teára. Olyan öröm volt ez, amilyent talán azóta sem éreztek. Erre az estére már egész héten, még játszás közben is izgalommal gondoltak és új versek elmondására vetekedve készültek. Azon az estén híven be kellett számolni a héten elkövetett csínyekről, fiús rosszaságról, bátran, férfiasan, egyenesen állva, szembe nézve Aztán jött az irodalom: Niki Szondi két apródját szavalta legszívesebben, Dénes Petőfit nagy lendülettel, Gyurka a kuruc dalokat harsogta oly megérzésével a honfibúnak, hogy magával ragadta az egész társaságot. Aztán teáztak „sok cukorral”, beszélgettek, hallgatták édesapjukat, ki az irodalom nagyjairól, történelemről, hősi bátorságról beszélt nekik, s ha huszárbravúrjairól mondott el egyet-mást, büszke rajongással csüngtek rajta a lelkes gyermekszemek. Egy kis parázs birkózás fejezte be az estét s a kis zsebeket megtöltve kedvenc süteményeikkel, tíz órakor lelkesen mentek a gyermekszobába, hol hangos imádkozás után boldogan aludt el a lélekben gazdagodott három gyermek.
Eltelt az élet. Gyümölccsé értek az akkor virágzó kis fákon az ígéret bimbói, - s most eszembe jut az a vers, melyet alig egy éve írt az uram A fiúkról: „Szigorú apjuk voltam szeretem ma családias ősi regulákat. Itt küldöm rokoni üdvözletem a tiszta életű szigorú apáknak”.
A mi gyermekeink előtt a tiszta életű férfi-ideál volt ő. A hűség, az erkölcs, a jóság, a vallás, a férfias virtus és egyéni kedvesség egyesítése. Nem csalódhattak benne, mert az édesapa kultuszában neveltem őket, abban a vágyban, hogy mind hozzá hasonlítanak. Rajongó szeretetük iránta férfi korukban is elkísérte őt sírjáig, örök bánatot hagyván lelkükben.
Múltak az évek. Iskolába kellett adni a fiúkat, üres lett a ház, - egyedül maradtunk. Búsultam utánuk, neki is hiányzott ez a lelkes, hangos kis banda; ekkor írta a Költözés című versét: „Ketten maradtunk, immár őszre jár!” De mennyi gyönyörűség volt ebben a kettenmaradásban!
Én csak azért éltem, hogy mindent kedvére tegyek. Előtte nem búsultam, mert szerette, ha jó kedvem van, ha nevetek, ha eltalálom a vágyát, a gondolatát. Az ő szerelme nem merült ki a széptevésben, bókolásban – mély, izzó szerelem volt az, élete utolsó órájáig. Szerette a virágokat, nyáron a rózsákat, télen a jácintokat, nem is tudott dolgozni, ha nem volt virág a szobájában. Ősszel 200 darab jácinthagymát hozattam Haarlemből, cserepekbe ültettem s úgy hajtattam őket, hogy karácsonyra már kezdjenek virítani.
Házunk előtt a réten magas kövekre rakott gloriettet csináltatott; ez volt a sátor, melynek színes függönyeit le lehetett húzni s mely lépcsőzetesen körül volt ültetve rózsafákkal. Itt reggelizett, itt szeretett írni. Itt írta a Vágy című gyönyörű költeményét: „A sátorfákon felfut majd a rózsa, s hirdetni fogja színes lobogója, magas ormáról vígan szertelengő – hogy itt az úr egy szuverén: a költő.” A sátorhoz vezető utakat rózsák szegélyezték, 500 rózsánk volt azon a helyen, s ezek, szépségben vetekedve, mind neki virítottak. Lovaglás előtt már kora reggel végignézte a harmatos, álomittas rózsákat és irigyelte a rózsabogarakat, amelyek akkor is a szirmok között pihenhetnek, mikor ő a lovardában van.
A vasárnap volt a hét legkedvesebb napja. Akkor olvasta fel nekem befejezett verseit, vagy részleteket hosszabb költői beszélyéből. Ezeknek a hatása alatt én egész nap mámoros voltam és százszorosan szépnek láttam a világot – és legszebbnek Turja-Remetét…
A Maguricán szólt a kakukk s a hegy lábánál hangosan imádkozott az öreg Timkó. A vén rutén ima közben erősen köhögött, - ilyenkor meg-megakadt az imádságban, de aztán újra kezdte. Mindez hozzátartozott a vasárnapi remetei hangulathoz.
Én – az új vers hatása alatt – boldogan, széles jókedvben jártam a rózsás utakat, szedtem a rózsát, mellyel elárasztottam kedves ódon házunkat, de legjobban az ő szobáját. Ő örült az én hangos jókedvemnek s e reggelek kedves hatása alatt írta: „Hallom a Zsókot trillázni a kertben”. Ez a sor, az akkor még ismeretlen jó barátnak, Rákosi Jenőnek írt verses levélben van.
Egyszer utazásából egy rózsafát hozott. Késő ősz volt, a rózsafa lombjának már nem volt színe, virág sem volt rajta. Egy falusi kert gazdájától kapta, aki hallotta, hogy a „Kapitány Úr” nagyon szereti a rózsát s ez különösen szép rózsát terem, mondta. Az uram megköszönte, kezet fogott az ismeretlen rózsakedvelővel, aki nagyon gondosan helyezte el a rózsafát a bakon ülő huszár mellett. A rózsafát a sátor feljáratához ültette az uram s mikor novemberben betakarták a rózsákat, erre az egyre különösen nagy gondja volt. „Rá takaróul zöld fenyőt kerestem”, írja róla szóló versében. Májusban elutaztam pár hétre, s mikor júniusban megjöttem, még alig állt meg a kocsi, hogy leszállhattam volna, ő erős karjaival leemelt s vitt egyenesen a rózsákhoz, melyek a virágzásnak teljében voltak. A sátor előtt virágcsoda történt! Az ő rózsája, melyet maga ültetett, télre maga takargatott, ott állt virágdíszben, amilyen talán nem is volt több a világon. Megszámlálhatatlan ezrei a rózsáknak, bimbóknak borították a rózsafa koronáját, lecsüngve róla mint rózsaszínű virágfátyol. A méhek, pillangók százai röpdösték körül az illatos tehertől boldogan meghajolt rózsafát. A fa előtti táblán ott volt a neve: „ZSÓK”. Ő ültette – ő gondozta, ő adta a nevét -, őneki virágzott, csoda erejével a rózsaszerelemnek. Erről a rózsafáról írta a Zsók című gyönyörű költeményét.
Szerette a magányt, de kedvesen duhaj is tudott lenni, ha mulatott. Egyszer Beregben Buttykayéknál mulatott a vármegye. Éjfél után tánc is lett volna, de ez nem eleme a beregieknek, inkább koccintgattak. Ő a cigány előtt táncolt, egyedül, húzatta a nótáit. A társaság megbűvölten nézte ezt a táncot, nézte őt, kinek minden mozdulatában ott volt költészetének ritmusa, a magyar temperamentum kedvessége. Az asszonyok, leányok nem merték zavarni, de egy-egy vágyakozó hang eljutott hozzá, kérés, hogy „táncoljon velem is”. Ekkor abbahagyta a táncot s kedves gavallériával mentette ki magát, hogy ha ő mulat, csak egyedül táncol.
Mikor beállt a tél, még jobban búsultam a gyermekek után. Ő kedves humorával a Grachusok anyjának nevezett el, mikor írtam a „Levelet, háromfelé hármat”, de nem lehetett tartósan búsulni, úgy elárasztott kedvességével s minden szabad idejét velem töltötte. Mellette ültem a bakon, ha a fiatal méneket hajtotta be, vele mentem snepfezni, együtt vártuk a csillag feljöttét.
Ez első magányos télen teljesen a költészetnek éltünk. Az ő írásán kívül azonban minden télnek megvolt a maga poétája, akivel foglalkoztunk. Felváltva Aranyt, Petőfit, Csokonait olvastuk fel egymásnak.
Nagy kötelességek is vártak ránk, segíteni a nyomorgó rutén népen. De mindenek előtt való volt az írás ha csak kis időre is szabadult a szolgálat alól, írt s én őriztem őt, hogy ne zavarják és vágyakozva vártam az új költeményt, vajon készen lesz-e vasárnapra.
Nagyon fegyelmezett voltam, nem engedte, hogy az asztalán levő kéziratot megnézzem. Sohase vétettem e tilalom ellen. Íróasztala nem volt, tintával sosem írt. A ceruzát is kétfelé vágta s addig írt vele, amíg azt meg tudta fogni. Ezeket az ujjnyi kis ceruzákat én mind eltettem, itt vannak most is egy kis dobozban, vagy ötven darab. Egyszerű barnára festett puhafa asztalon írt, ez most is a szobájában van, tréfásan Göre Gábor-asztalnak nevezte, - egy hamutartón és sok virágon kívül nincs rajta semmi. Előbb a gyerekek tanuló-asztala volt, hozzájuk mérten kissé alacsony is. Mikor elmentek, bevitte a szobájába – nem szólt, de én tudtam, hogy ez az asztal kapcsolatot jelent a fészekből kiröppent fiókákkal.
Karácsonyra hazavártuk a fiúkat. Mindig magam mentem értük a 32 km-re fekvő Ungvárra, hová a késő esti vonattal érkeztek. A téli hideg elérte a 26-28 fokot. Nyitott kocsin, vagy számon mentem puskával s egy őrmesterrel a bakon. A hangos kis társaság katona-pokrócokba takargatva, boldogan érkezett, nagyon romantikusnak találták az éjjeli utazást a kanyargó Ung-folyó mellett, a magashegyi utakon. Örültünk egy-egy felbukkanó őznek, sose fáztunk mi akkor a 30 fokos hidegben sem.
A karácsonyfa díszítését, a játékok megrendelését, rendezését sohasem bízta másra; ez az ő dolga volt, amit István nevű inasával nagy titokban ketten végeztek el. „Te csak süttess kalácsot, rendezd a szegény gyerekek karácsonyát” – biztatott vidáman. Szerette, ha én sem sejtem, mit hoz a Jézuska.
Ez első karácsonyán magányunknak, boltíves ebédlőnkben a mennyezetig érő sudár nagy karácsonyfa állt, melyet ne nyomott agyon a mesterséges dísz, de ragyogott rajta a hagyományos aranyalma, aranydió. A fa alatt egy csengős szán állott, kétüléses, előtte befogva egy kis eleven sárga ló. Magyaros cifra szíjostor, erdélyi fehérbundás takaró s a szán mögött egy huszár lapáttal a kezében. Ez Balla őrmester gondosságára vallott, „szükség lehet rá – mondta -, ha a kis ló önfeledten elbámul a csillogó karácsonyfán”.
Az uram mosolyogva nézte a három gyerek örömét s ahogy megölelt engem a fa alatt, éreztem a hálát és boldogságot, amit ölelése kifejezett, az örömöt, hogy ez a három fiú a miénk. A gyerekek meg sem nézték az ajándékokat, amíg kellő komolysággal, majd kitörő örömmel meg nem csókoltak minket és biztosítottak, hogy sohasem volt szebb karácsonyuk. Aztán a kis lovat vették szemügyre, majd a szánkónak nézték meg minden kellékét, megállapítva, hogy igazi szánkó. Niki nagy hangon kijelentette, hogy ő fog a bakon ülni, Dénes azon tanakodott, hogyan jött fel a kis ló a veranda hat lépcsőjén. Gyurka szakértelemmel járta körül a kis sárgát, mint azt a hippológus uraktól látta s elrikkantotta magát: „Gyerekek! Nem mén, azt hiszem kanca!” Az uram nevetett e három jellemző megjegyzésen.
Aztán újra elmentek a fiúk, de nem lett üres a ház, betöltötte azt a költészet, ezer színével, változatával. Ő írt s én leírtam a verseket, beírtam azokat a nagy kapcsos könyvembe, minden kis javítást újra leírtam és leírtam úgy is, hogy ha kell, sajtó alá is készen legyen. Nem volt még poétának ilyen buzgó íródeákja, mint én voltam, s ha ő néha kifigurázta is buzgalmamat, bevallotta, hogy e nélkül nagyon lusta író lenne.
Szép tavaszi reggel köszöntött ránk a hosszú fehér tél után. Az uram gyönyörködött az ablakban nyíló jácintokban, melyeket már körülzsongtak a méhek. E kedves hangulatot felhasznála kértem út, engedje meg, hogy pár verset elküldjek Rákosinak. Ő első kérésre sohasem engedett – ez volt az ő szuverén joga, s én sosem ellenkeztem vele. Másnap magától mondta: „Ha örömöd van benne, küldj el pár verset, - de levél nélkül, aláírás: Bárd Mikós.” Boldogan küldtem el a verseket egyetlen sor írás nélkül. Rákosi tárcát írt róluk – a lap közölte, s a szerkesztői üzenetekben arra kérte Rákosi Bárd Miklóst, hogy ha van egy kötetre való, engedje át azt neki, hogy kiadhassa. Így látott napvilágot az első kötet Bárd Miklós verseiből. Ő velem örült a sikernek – de eszébe sem jutott levetni inkognitóját. Megígértette velem, hogy sem Rákosinak, sem a testvéreinek, sem a gyermekeinek sohasem beszélek a versekről. Nehéz volt megtartani, de megtartottam.
Életünk a nagy magányban olyan kedves volt, oly sok munkát és kötelességet rótt ránk a szegény rutén nép megsegítése, hogy eszünkbe sem jutott kimozdulni a remetei öreg házból. Ő járta az erdőket, a hegyeket, egyszer el is tévedt a rengetegben s mikor már az éhhalál küszöbén állt, csodával határos módon menekült meg egy gímszarvas nyomán. Ezt egy drámai erővel megfestett költeményben – A rengetegben címűben – meg is írta. Bolyongásairól ezután sem mondott le, de most már együtt bolyongtunk, együtt vadásztunk, mindig vele mentem, jó és rossz időben egyaránt.
Így tévedtünk el újra egy kora téli napon a Boronszkán s ha nincs rajtunk az Isten keze, baj érhetett volna. Hirtelen leszállt a köd, ami az ungi hegyekben, szakadékokon nagyon félelmes. Nem találtuk az utat a vaksötétben. „Nem baj – mondta -, ne félj, amíg a köd felszáll, meghúzódunk egy fa ágai között, s ha kell, megvárjuk ott a hajnalt, mely átüt a ködön”. Egy öreg fa vastag szétágazó ágai közé felemelt, szorosan magához ölelt és betakart kigombolt kabátja szélével. „Félsz?” kérdezte újra. „Dehogy félek, hiszen a hold világa már átszűrődik a ködön, vacsorára otthon lehetünk.” Tetszett neki, hogy nem félek s mint a gyerekeket a lovaglásnál, úgy dicsért meg engem is: „Jól van, Zsókom!” Aztán beszélgettünk, ő vidám volt, takargatott is, ahogy lehetett, pedig én nem fáztam és nem féltem, ha mellette lehettem.
A hold gyengébb volt a ködnél, gyufánkat elvesztettük, nem nézhettük meg az órát, de ő nem csüggedt s azt mondta: „Hát van ennél romantikusabb helyzet, ülve a zúzmarás faágak között, várva a hajnalt egy kis asszonnyal, aki se nem fázik, se nem fél?” „Ha most ide látnának Bandiék Pestről, mit gondolnának?” mondtam nevetve. „Azt, hogy álomjárók vagyunk – felelte -, s talán igazuk is lenne.”
A hold tányérja egyszerre nagyra nőtt és átütött a ködön, mely már foszladozott s mi leláttunk a völgybe. Neki eredtünk a bozótos útnak s még éjfél előtt hazaértünk. Akkorra már az egész katonaság kivonult keresésünkre. Hamar forró teát hoztak, ő jókedvvel nézte étvágyamat s egyre biztatott: „Zsókom, ilyen jó teát még nem ittál, igyál még egy csészével, jó forrón”. Ebben a biztatásban volt egy kis aggodalom, féltés, nem hűltem-e meg. Szerette, hogy nem panaszkodom s nem csinálok nagy dolgot a kalandból, a bozótban megtépett ruhámból és friss jókedvvel nevettem az értünk aggódókon. „Zsókom, nekem nem kellene olyan asszony, kinek más akarata van az enyémnél s ha nem lenne olyan kedves, mint Te, rá se néznék…” Elhittem neki.
Mezőhegyesen, hol előbb voltunk, ideges volt, a lovaglás tanítása izgalmakkal járt, az ő magas színvonalú lovastehetsége talán túlságosan követelő volt a lovasiskola fiatal tisztjeivel szemben, de szigorúsága mellett is rajongtak érte tisztjei, mert kedvessége kísérte szigorát.
Egyszer a lovas-cavalcade hazatérve, megállt házunk előtt, hol én már nagyon vártam őt. Az urak levették sapkájukat, mely tele volt ibolyával s elárasztottak a magukszedte illatos virágokkal. Ő közel simult hozzám lovával; lehajtotta fejét: „Szedd le, Zsókom, ez mind a tiéd!” szólt és hullt rám az ibolya az ő félig meghajtott kedves fejéről.
Babonás volt; nem szerette, ha szállóvendég jött hozzánk pénteken és mindig bosszankodott, ha okra reggel először öreg szakácsnénkat látta meg, mikor kilovagolt az iskolával. Bizonyosra vette, hogy aznap minden ló lovas nélkül vágtat haza az istállóba.
Szerette, hogy bátor lovas vagyok és tehetséges lovasnak tartott. Egyszer az istállóba mentünk megnézni egy Bakony nevű lovát, melyet nemrégen vett, mint jó természetű, nyugodt, okos kis lovat. „Akarsz-e velem kilovagolni a Bakonyon?” kérdezte évődve, gondolván, hogy habozni vagy félni fogok az ismeretlen lótól. „Hogyne, de vállalja-e Bakony a női nyerget?” „Hogyne vállalná” s már nyergeltetett is. Szépen, nyugodtan indult Bakony, a réten már galoppba tudtam venni. Rövid vágta után Bakony füleit hegyezte s egy perc alatt elkapott és száguldott velem, majd hirtelen megfordult és hazafelé vette az irányt. Ő nem vágtatott utánam, hogy neszesebbé ne tegye a lovat, melyet elfogni úgysem tudna, csak harsányan kiáltott: „Ne félj!... Fogd meg!... Ülj!... Ülj!...” Bakony vitt őrült iramban és meg sem állt velem az istállóajtóig. Nagyobb szégyent lovas nem érhet ennél. Mire az uram utolért, én már lebontott hosszú copfjaimat igazítottam nevetve az istálló előtt. Láttam, hogy meg van ijedve, de tréfásan kérdezte: „Nagyon megijedtél?” Közben pedig gyengéden törülgette kissé felvérzett tenyeremet. „Dehogy ijedtem meg, csak nem bírtam vele, mert a nyereg félrecsúszott, én az oldalán ültem s ezt nem szerette, szokatlan volt neki. Kapaszkodtam, de vitt, a sapkám is a tarlón maradt.” Megszorította kezemet, nagyon megölelt s lassan elmúlt arcáról az ijedtség sápadtsága s elismerően annyit mondott: „Derekasan viselkedtél, de többet nem ültetlek erre a bestiára.”
Érdekes ellentétes vonások voltak benne, ami közvetlen és nagyon jellemző volt egyéniségére. Ő magát a világ legigénytelenebb emberének tartotta, holott nem volt az, mint ahogy nem volt szerény sem, amit visszahúzódása nyomán tartottak róla. Inkább rátartós volt, magas lovon ülő, mint azt Inkognitóm cím versében írja: „Nem tűröm a vállveregetést. A szikrát, amely bennem égi, haragos lobbal érzem égni, ha egy profán kegyesen megdicsért”. Igénytelen volt a Robinsonádja, ez függetlenséget jelentett, szakítást némely konvencióval. Kivonta magát a társadalmi kötelezettségek alól, melyek munkájában zavarták volna, de ha néha önként szakította meg Robinson-életét: érintkezésében a legkedvesebb, a legfigyelmesebb, a legelragadóbb volt mind férfi, mind női ismerőseivel szemben.
Szobájában nem volt dísztárgy, egyszerű könyvtára, sok értékes könyve, puhafa íróasztala, ez volt az igénytelensége, de igénye volt, hogy támlásszékei az én kézimunkáim szmirna szőnyegével legyenek behúzva s ugyanilyenek legyenek szőnyegei is, melyeket feleslegesnek tartott ugyan, de szerette, mert az én kézimunkám volt. Igénye volt, hogy az egyszerű ebéd is szépen legyen tálalva s hogy szobája télen-nyáron tele legyen virággal. Színházba ritkán s akkor is csak páholyba ment, kettesem velem. szerette, hogy a házban mindenki őhozzá alkalmazkodjék. Gyerekkori hajviseletemet, a koszorúba feltűzött hajfonatot életem végig úgy viselem, mert ő így szerette, így akarta. Hangoztatta, hogy nálunk nincs köztársaság – királyság van -, s egyedül ő az úr. Örült fiai sikerének, munkájuknak, de szemükbe ritkán dicsérte őket. Sokszor szerettem volna, ha hallják őt a fiúk, mikor magunk között róluk beszélünk. Ilyenkor fukarkodott a dicsérettel, nem titkolta, hogy nagyra tartja tehetségüket. Beszélgetésünk végén halkult a hang s mindig az a sóhaj fejezte be: „Hát az a harmadik, - a mi kis romantikus hősünk, ki lelkesen adta a fiatal életét a hazáért!”
Teltek a napok, én mindig kértem őt egy verses regény írására; A délibábok hőse óta nincs ilyen irodalmunkban. Remetén meg is kezdte a Vezeklést. Ezt a költői beszélyt hosszabbnak tervezte Bacsó Pálnál. A háború hosszú évein át nem írt, lelki fes6zültsége folytán félretette a Vezeklés megkezdett kéziratát is. Nagykőrösön voltunk, mikor rászánta magát az írásra és az írás enyhülést nyújtott a vesztett háború és bánat elviseléséhez.
Egyszer egyik fiatal tisztje mondja nekem, hogy az ezredes úr minden délben a „cifra” kertbe rendeli a cigányt, húzatja a nótáit, fütyül, danol, hogy azokat megtanulják a cigányok. Pár nap múlva jókedvűen nyit be az ebédlőbe: „Zsókom, befejeztem a Vezeklést! Te akartad, neked írtam, neked ajánlom, ma este megünnepeljük világrajöttét.” Az örömtől mámorosan öleltem őt meg, ő sietett parancskiosztásra, én meg gyorsan befogattam s a réten teleszedtem a kocsit vadvirággal. Gyorsan behordtam mind a szobájába, nem volt ott egy talpalatnyi hely, melyen virág nem lett volna. Alig rendeztem el a virágokat, ő már jött vígan: „Gyere Zsókom! A te szobádban ünnepelünk, oda rendeltem a vacsorát tíz órára”, s már nyitotta, kitárta szobám ajtaját… Nem szoba volt az, hanem rózsakert. Ahová néztem, rózsa, mindenütt rózsa. Az asztalomon rózsahalmazon a Vezeklés kézirata. Boldogan vettem kezembe a kéziratot s már-már elsírtam magam meghatott örömömben, mikor ő szótlanul, érzékenységét leplezve, szemembe nézett, majd vidáman nevetni kezdett: „Zsókom, el ne sírd magad, mert nem olvasok” – szólt és a tárt ablakhoz vezetett. A júniusi éjszaka illata lengett be a ligetből, a hold sugárözönt szórt ránk és kezdődött a felolvasás.
Hányszor próbáltam én elképzelni a Vezeklés befejezését! Lapos volt minden elképzelésem. Ő olvasott, varázslatos hangja keresetlenül simult a történethez. A költői befejezéstől mámorosan szólni sem tudtam, mikor a bokorban halkan megcsendült egy dal és felszárnyalt nekilendülve az én nótám: „Elárasztanálak orgonavirággal”. Majd az ő nótáját húzta a cigány: „Kertem alatt faragnak az ácsok…” Egy zavaró hang sem szólt bele a nyári éjszakába, csak a hold világa lett mind fényesebb s nagy tányérja lebámult ránk, a csillagok felé szárnyalókra.
Így ünnepeltük mi a Vezeklés világrajöttét!
Tíz óra volt. Ferenc inasunk már hozta a virágos asztalt a vacsorával és összeütve bokáját, alázatosan megkérdezte, milyen nemzeti ünnep van ma, mert ő is felvirágozta a leányok szobáját, meg a konyhát, jószagú bodzafa-virággal. Nevettünk Ferenc buzgalmán s egy pohár bort adtunk neki „a nemzeti ünnep”-hez. A cigány húzta s mi vidáman, boldogan vacsoráztunk muzsikaszó mellett, a holdvilágos nyári éjszakán. Vacsora után még sokáig néztük a csillagos eget, hallgattuk nótáinkat, melyek régmúlt idők emlékét keltették fel… Aztán elkísértem őt szobájába. Nagyon megörült a virágözönnek és kettőnk egy gondolatának. „Zsókom, mikor taroltad le a rétet? S hol szedted ezt a rengeteg kakukkfüvet, melynek illata elárasztja most az egész kaszárnyát?” Aztán nevetve tette hozzá: „Ne haragudjál, Zsókom, de itt nem lehet aludni… megbolondulok… megöl az illat…”
Fülembe cseng most is a szava, hangja, megbűvölő kedvessége elérzékenyít… Egy letűnt élet szépsége, bája leng körl, mert vele foglalkoztam s ez enyhülést adott.
A bánat, a vágy utána lélekemelő szenvedéssé nemesült, melyet megadással, Isten akaratában való megnyugvással viselek.
Végigjártam most a boldogság útját… vissza… messze… kedves emlékek nyomán…
Özv. LEVELDI KOZMA FERENCNÉ
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 250. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése