Az éj felölté barna fátyolát,
Mély csönd pihen most völgyben és hegyen.
Köröttem éj van, éj borong szivemben,
A búnak éje rám feküdt mogorván,
Mert látom azt, mert azt tapasztalom,
Hogy e világnak ura lett az önzés,
Hogy sok keresztény ugy teremti üdvét,
Ha más lerombolt üdve az alap…
S igy lesz belőled állat oh halandó,
Igy lesz iránytüd a szabad morál,
Hited az önzés, pénz az istened,
Ha mást tiporva, törsz fel a magasba
Ugy élve, mint egy vérszopó polip.
A búnak éje rám feküdt mogorván,
Mert itt a jónak bajnokát utálják.
S a nagy Teremtő tiszta templomát
Lakják kufárok – meg hitetlenek,
A kik tagadván a személyes Istent,
Ki lényegében tiszta létezést
S önállóságban mindörökre hármas,
Tagadva szóval, tettel Út, ki van,
Az ördög utjait egyengetik!
Óh! kába lény, a hol szed nem úr,
Letenni kész vagy ott te a hitet,
Melynek pecséte az Örökvaló,
Sötét bünöknek mámorában élve
Talpad alatt tagadni a talajt:
A szent hitet, mely uj életre hoz,
Mely a siralmak völgyén átvezet,
A mely befogja fénytelen szemed
S halál után nyújt boldog életet!
Dicséri az is őt, ki megtagadja
S túl nem dicséri semmi, a mi van.
A gondolat, mely száll kasul-keresztül
A fényes égben, csillagok között.
Szárnyaszegetten hull alá a mélybe,
Eltörpül az előtted Istenem
Mint büszke bércz előtt a hangyaboly.
Kobzom! fölajzva vagy, de néma légy.
urad csak ércz már, nem énekel
S nem zengenéd el azt, mit énekelne:
A semmiséget látom önmagamban,
A mindenséget látom Istenemben,
Kinek kegyelme és hatalma mellett
Parányom éjek éjjelébe vész.
Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése