Bár fényes álmom végképp semmivé lett,
Kicsinyes sors! Már megbékülve véled
Tekintek én az égre.
Érzem, szívemnek nem lehet panasza,
Volt dús aranya, volt virágos tavasza
S egy nagy gyönyörűsége.
Ó, szerelem, te én gyönyörűségem,
TE diadalmas annyi szenvedésen,
Te egy igaz valóság!
Fogyó időm borútlan, tiszta napja,
Ó, maradj még fönn, ne siess nyugatra,
Itt nyílnak még a rózsák.
Ragyogj alá ez őszülő világra!
Hol a dicsőség? mely Pazar sugárral
Ily gyönyörűn befesse
Bíborral hajnalát, fényözönnel napját
S majd rózsaszínre csendes alkonyatját,
Mielőtt jő az este?
(Turjaremete, 1897.)
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 248. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése