De szeretném, ha volna isten,
Ha volna, s ugy volna, ahogy
A fák vannak, s ha itt közöttünk
Röpködnének az angyalok,
Ha volna tündér, peri, szellem,
S ha más nem, hát kisértetek,
Csakhogy túlmenthessük a síron
Ezt a nyomorult életet.
Még az ördögnek is örülnék,
És annak is, ha legalább
Örök bűnösként vándorolnék
Akármilyen poklokon át,
Mert rettenetes, hogy az ember
Útja oly silány s oly rövid
A földi portól a veszendő
Húson át vissza a porig.
Valamikor felháborított
A hazugság, valamikor
Nevettem és azt magyaráztam,
Hogy csak a féreg van s a por,
Valamikor hit volt csatázni
A hit ábrándképeivel…
Győztem, s most a győztes igazság
Kietlensége rémít el!
Nem szeretek már ember lenni,
Van különb, amit képzelek.
De hit nélkül csak megaláz és
Megszegényit a képzelet,
S az én életem oly szegény már,
Olyan csupasz és elhagyott,
Hogy szinte folyton a halálban
Ülök, s a férgek s a mocsok
Mélységéből fölfele vágyva
Meséket s látomásokat
Rajzolok az egekre, - és csak
Büntetem vele magamat:
Lelkek loboghatnak köröttem,
Kelet minden istenei,
Szörnyek, erők, állatok, eszmék:
Egyik se tud segíteni,
És ha véremben és agyamban
Megszületik a Legnagyobb,
Még ijesztőbb, hogy mit teremtek
S közben én magam mi vagyok.
Por és por közt porladok és bent
Istenekkel vagyok tele…
De nekem más kellene, nékem
Egy külső isten kellene,
Egy külső, közönséges isten,
Isten, aki ugy van, ahogy
A fák vannak, isten, akit nem
Én, a sóvárgás, alkotok
Isten, aki nem büntet azzal,
Hogy elbuvik a vak elől,
Ilyen isten menthetne csak meg
A halál félelmeitől:
Ezt várom, őt… Mindegy, akárkit!...
Egy nyomorult kisértetet!
Még az ördögnek is örülnék,
Ha volna… De jaj, nem hiszek,
S folyton sirnom kell büntetésül
A keserü litániát,
Hogy megaláz a képzelet s hogy
Megszegényit a szomj s a vágy:
A kis időt is elrabolja,
Amim van… pedig oly rövid
Az út a portól a veszendő
Huson át vissza a porig.
Forrás: Budapesti Szemle 1937. 247. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése