Ifj. Apáthy István: Tengeri képek

 

I.

Mélán bolyongok,

Hallgatni habmorajt,

Dalolni könnyü dalt

S elűzni gondot:

Szellő odább sohajt,

Vitorlát messze hajt.

 

Én merre szálljak?...

Elfödve a napot,

Torlódnak a habok,

S a tenger árad:

Dalom meg csak zokog,

Hogy oly magam vagyok!

 

II.

Lapát, kötél gazdátlan odavetve,

Horgony hevert a puszta parton,

Sivár homokba, félig eltemetve:

Egy roncshalomra szállt az alkony.

Felhőtlen ég a tegnapot felejté,

Mormolva kelt a hab dagálya,

És távol ott, a zátonyt meg se sejte,

Vigan röpült más büszke gálya.

 

III.

Vajon, mi bánt? Lépésem támolyog,

Egy vágy epeszt, s hogy itt leültem,

A sziklagáton elterülten

Fáradt madár, a vízre bámulok.

 

Dél is közelg, de ködben a vidék;

A lég nehéz, fuvalma fojtó,

Hosszú fodrot tür a sirokkó,

Mint fátylon át, tekint alá az ég.

 

Mégis vakít a gyöngyös habtaraj,

S a páraszürte hő verőfény; -

Vitorlák szerte, menve, jövén,

Akár mezőn a sürgő lepkeraj.

 

Hatalmas gálya lassan útra kél.

A horgonyt föl csörögve vonják,

Nem hagynak tétlen egy vitorlát:

Meging az árbocz, kedvező a szél.

 

Próbálkozón a szárnya csapong, szitál,

De majd feszülve nekilebben,

Majd elmerül a végtelenben,

Mint fészkiről, ha gólya el-, kiszáll.

 

Isten veled! A gálya tova száll.

Irigylem, látva messze tűnni:

Ily fáradtan nem tud repülni,

Fejét behúzza, hallgat a madár.

 

IV.

Elhalt a hab morajja,

Pihenjen csolnakom!

Lapát, vitorla félre!

Most én is nyughatom.

 

Nézek soká a mélybe,

Olvasni titkait:

Az örök némaság ott

Korallerdőn lakik.

 

Nagy temető ez erdő,

Mely lombot sohse veszt, -

Áll ezredév emelte

Sok hallgatag kereszt.

 

Jó volna itt leszállni

És itt keresni hont,

Nyugvást, minőt nem adhat

A taposott porond.

 

V.

A gondon álom győze,

S a város lomha gőze

Már lassan elnyugodt.

Magába mintha szállna,

Imára vált az álma:

Tavaszi illatok.

 

Mert ébred minden illat,

Virágok sorra nyilnak

A szűk falak megett:

Narancsvirág, glycina,

Akácz és rózsa szirma

Tömjénzi az eget.

 

Magas tetőrül innet

Fölöttük eltekintek

Morajló tengerig:

Sirokkó hajt hullámot,

Lelkemre bűvös álmot,

Feledni reggelig…

 

VI.

Ma csengő gyöngygyel ékes

Ruhám a tengerár;

Lengő palást a szellő,

Himzés a napsugár.

 

S így könnyedén bejárom

A hűs barlangokat,

Gyöngéd harasztok ágyán

Hol pihenő fogad;

 

Vagy fekszem a fövényen,

Múltakra gondolok:

Najádok enyelegnek

S a furcsa tritonok.

 

Hisz rég se’ volt a víz más:

Hová sugár hatol,

Lebeg kristály ölében

Gyémántbul könnyü por,

 

S a mint tükrén sok apró

Habot fodorba hajt,

A fény aranygyürűkkel

Beirja a talajt.

 

Ott mozdul, él a rózsa,

Zöld moszat imbolyog,

Sziklát emelve múlnak

Egyforma századok.

 

S bútol simára mossa

A hullám a szivet…

Dalolna csak szirén még,

Én nem volnék siket!

 

VII.

Fölkelt a hold s a késő éjtszakában

A vizre méla fényt terít.

Az óczeán, hol annyi vész, halál van,

Most oly nyugodt, szelíd.

 

Én túltölt szívvel, elmerűlten állok

Meg a födélzeten

És lelkem imádság után sovárog; -

A többi útas mind pihen.

 

Valami leborúlni készt a tenger

S a nyájas hold előtt,

Valami hajt imádni ezt a csenddel

Oly teli, tiszta levegőt…

 

VIII.

Száz mérföld  már a part. A sors ölében

Ringatva védtelen,

Oly édes hinni, megnyugodni szépen,

Hogy jó anyánk a végtelen;

 

Hogy altatódalt símogatva rengnek

A mormoló habok,

És elszunnyadni lágyan, mint a gyermek,

Ki nem tud mát, se’ holnapot!

 

Forrás: Budapesti Szemle. 1889. 60. kötet, 154-156. sz.