(Új-görög népköltési gyűjteményből)
Egész éltemnek vágya volt, hogy bírhatnék egy kertet,
Míg aztán egyre szert tevék s körülfogám sövénynyel.
Van benne sok szép almafa, izes gyümölcsöt termő,
S a kerten át sok kis patak halad csevegve vígan;
Tanyát vert benne sok madár, betöltve kertem dallal.
Köztök van egy kis fülmile, csattogva ül egy ágon.
Jött a kicsiny s fészket rakott egy kis patakcsa partján,
De fészkét lyányok földulák, midőn vizért menének.
Panaszdalt zengve szállt odább fájdalmában szegényke,
S a tenger partján rakta föl kicsiny fészkét magának,
De ezt is újra földulák vizért menő hajósok,
S türelmesen egy mást rakott hajónak arboczára;
Ám jött egy szörnyű szélvihar s a fészket elsöpörte.
A kis madár leszálla most zokogva egy bokorra,
Ott zengi dalban, hogy fakad s nő szerelemnek árja;
Szemben fakad forrása föl, onnan leszáll az ajkra,
Az ajkról száll a szivbe le s a szív magába zárja.
Király leánya hallja ezt várának ablakábul.
„Oh birhatnám, hól, hangodat, oh volnék csak madárka!”
„Miért irígyled hangomat, királyi lak szülötte?
Hiszen dús asztal vár te rád, én meg csak fűvel élek,
Nektárt iszol te, én pedig a tóra járok inni.
Neked lágy vánkos fekhelyed s aranynyal hímes lepled,
Én csak zöld ágon fekhetem, kietlen puszta szirten.
Te várod kedves ifjadat, hogy csókkal boldogítson,
Én zord vadásztól rettegek, nehogy hálóba ejtsen.”
Forrás: Budapesti Szemle. 1889. 60. kötet, 154-156. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése