Mért sír a tűzben, mért könnyes a fa?
Honnan a könnye? Honnan a szava?
Nem jó elégni, hővé s fénnyé válni?
Testvér-szememben tükörre találni?
Néz s kérdez szemem tükröző tava:
Mért sírt a tűzben, mért könnyez a fa?
Törvény volt egykor, hogy gyúljon vad lángra,
Tavaszi lázba, reszkető virágba,
S törvény most őszi hideg jöttére
Máglyára jutni, végig égni végre,
Koronás hős tölgy, vagy kis szőke nyírfa,
Mi fáj e sorsban, mért fogadni sírva?
Fájnak tán messzi ősi gyökerek,
Mint anyjáért az elszakadt gyerek?
A paraszti föld: fekete kenyér?
Anyai tej: az édes keskeny ér?
A március fáj, meg a szédült május?
A vihar harci tánca s dörgő kántus?
Testvér, a havas kékje fáj neked?
Kitől elvágták vérző gyökered?
A Kárpát volt? A maros-part? Az Olt?
E könny tán a sós tavak könnye volt?
Akartál lenni dús bölcsők deszkája,
S lettél koporsó, emlékező máglya?
És lettél volna ott egy iskolába’
Titkon mosolygó zord fekete-tábla,
Hogy kicsi kezek tele írjanak
S égjenek beléd szép gyermekszavak:
S Mózes-táblaként hordjad legbelül,
Hogy: Isten áldd meg, s Rendületlenül…
Tán ott fölitta hajszál-gyökered
Mély sírokból a könnyes sziveket,
S amit a föld évgyűrűidbe írt,
Elhoztad, hogy itt lángolva kisird
És rálobbantsd a szememre ide:
Gyökértelen, hogy’ fogsz elégni te?!
… Sercen egy gyujtó ott fönn a falon,
Mene Tekelt gyujt ki egy hatalom,
Máglyára rakva én is immár égek,
Fulladva, füstben, zihálva az égnek,
s mellettem szól egy idegen szava:
Mért sír a tűzben, mért könnyez a fa?
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 249. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése