Előljáró vers.
Egy éltes úrnak az volt szíve vágya,
Hogy át kén’ kelnie az új világba,
Megnézni, vajjon jobb-e, mint az ó,
Mely szintén „újhodásra” szomjazó.
Pár jóbarátja, fejet aki csóvál
S utazó kedvet hűtögetni próbál,
Azt mondja néki: „Sok baj les ily utban –
Öregnek jobb, ha békén űl a sutban!”
Más azt beszéli: „Ép ez az a hó,
Mikor elsüllyed a legtöbb hajó,
S bezzeg ilyenkor a sok útazónak
Jobbára rémkevés a mentőcsónak,
Sőt, bárha jut ilyenben néki hely,
Bizonytalan, hová vetődik el!”
Mások kiszínezik, hogy megijesszék,
Mi csúnya baj a tengeri betegség,
S a többi… Ő mosolyg tanácsikon,
Őt nem rémíti a Neptún-szigony:
Vasútra száll, eléri boldogan
Szép Genovát, hol a hajója van,
A szárazföldtől könnyü szívvel válik,
S megy, meg sem állva Délamérikáig.
Ott lát sok szépet, sok káprázatost,
De ott is lát sok bús-ábrázatost,
És látja, ott is vannak páriák,
S ott sem fenékig tejföl a világ.
Szétnéz, a magyarság ott mit mivel,
Kezet szorít a földieivel,
Együtt van házuk apróságival,
Beszédet mond nekik, verset szaval,
A nagyon is sokan köréje gyűlnek,
S az „óhazai” hangnak megörűlnek.
Idegen körben is hallják szavát:
Gyűlésen is kel ajkain a vád,
Mint üldözik az esküdt ellenek
A magyar könyvet, magyar szellemet.
Megtéve így, mit otthon megigért,
Megvíva harcát a magyar ügyért,
Melynek pár új barátot szerze kint,
Az öreg útas hazatért megint.
A bőröndjében nem volt úti emlék,
Csak egy csomó vers, mely ottkünn gyülemlék
S mely semmi csempész-fortélyt nem kiván,
Nem lévén ilyen lomra semmi vám.
Ám mostan, otthon ülve csendesen,
Már érzi, több ily útat nem teszen.
Már érzi, hogy mégis merész dolog tán,
Amikor már az élet-gyertya fogytán,
Magát rábízni a hajófedélre
S elkóborolni olyan messze délre.
Már érzi, hogy tán mégis okosabb,
Megvárni otthon, míg eljő a nap,
Mely sokkal hosszabb útazásra készt:
Oly útazásra, mely ha meg van téve,
Föltámadásig nyughatunk a révbe’!
Forrás: Budapesti Szemle 1937. 245. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése