Régesrégen – oh de mégsem!
Hiszen én oly jól emlékszem –
Akkor volt az, hogy az este
A földet már fölkereste:
Csillag rezgett fönn az égen
S csönd pihent a mezőségen.
A harang is végsőt kondul,
Néma minden már azontúl;
Kihal ott künn most az élet
S egy fiú mégis künn téved.
Mit kereshet ez az éjben?
Mit vihet ez két kezében?
Félve halad ott előre,
Egyenest a temetőbe…
Most megy épp a templom mellett,
Félve lépdel, jő, közelget;
Olyan ennek régi tornya,
Mintha csak kisértet volna.
Néha a fiú nyomába
Fölsír egy-egy fának ága,
Meg-megrezzen, úgy tart tőle,
Mintha csak utána jőne.
De körüle nyugalom van,
Csak az ő kis szive dobban.
A csillagok elkisérik
A halottak lakhelyéig.
Ő kezébe’ rózsafát hoz;
Azt viszi el sirhalmához,
Azt ülteti el reája,
Azt öntözi hő imája.
Régen volt az – oh de mégsem!
Hiszen én oly jól emlékszem –
Most is ott rezg még a dombon
Szellő szárnyán rózsalombom,
Most is ott reng a sír fája –
Én ültettem azt reája.
Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése