2024. márc. 18.

Kincz István: Drága sírnál

 

Régesrégen – oh de mégsem!

Hiszen én oly jól emlékszem –

Akkor volt az, hogy az este

A földet már fölkereste:

Csillag rezgett fönn az égen

S csönd pihent a mezőségen.

 

A harang is végsőt kondul,

Néma minden már azontúl;

Kihal ott künn most az élet

S egy fiú mégis künn téved.

Mit kereshet ez az éjben?

Mit vihet ez két kezében?

 

Félve halad ott előre,

Egyenest a temetőbe…

Most megy épp a templom mellett,

Félve lépdel, jő, közelget;

Olyan ennek régi tornya,

Mintha csak kisértet volna.

 

Néha a fiú nyomába

Fölsír egy-egy fának ága,

Meg-megrezzen, úgy tart tőle,

Mintha csak utána jőne.

De körüle nyugalom van,

Csak az ő kis szive dobban.

 

A csillagok elkisérik

A halottak lakhelyéig.

Ő kezébe’ rózsafát hoz;

Azt viszi el sirhalmához,

Azt ülteti el reája,

Azt öntözi hő imája.

 

Régen volt az – oh de mégsem!

Hiszen én oly jól emlékszem –

Most is ott rezg még a dombon

Szellő szárnyán rózsalombom,

Most is ott reng a sír fája –

Én ültettem azt reája.

 

Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése