Jaj be szép az a Pest, Istenem, be szép!
S benne milyen úri, mily szelíd a nép.
Összevissza jártam útat, útfelet,
De szemem nyugonni nem talált helyet.
Ablak ablakon van három négy soron,
Oly magas falunkban nincsen a torony.
A sok utca tömve mint a méheraj,
Jobbra-balra fényes gyöngy, ezüst, arany,
S mintha búcsu állna későn és korán,
Cifra ott a férfi, asszony és leány.
Ám csudálni méltó mindenek fölött,
Hogy kevély alig van annyi úr között.
Mert kosárka almát vittem áruba,
S feltakarva szépen ültem kapuba.
Ott hogy üldögéltem én szegény leány,
Szépen néze minden átmenő reám,
És sokan, de hogy mért, nem tudom biz én,
Visszafordulának többször is felém.
S három könyves úrfi máris körbe vett,
Egyik kérdi tőlem: "Húgom mi neved?"
Kérdi a másik is: "Hol lakol babám?"
És a harmadik mond: "Lelkem nézz reám!"
Én meg elpirultam, ó de hogy is nem,
És csak úgy suttogva mondtam meg nevem.
Hányával kel almám? Meg sem kérdezék,
Ám ha annyi lett is volna, megvevék.
S mennyi furcsa szépet kelle hallanom,
Azt úgy elbeszélni ó dehogy tudom!
"Hozsz-e még be almát, itt ülsz akkor is?"
Kérdezének Isten tudja hányszor is.
Jaj be szép az a Pest, Istenem, be szép!
S benne milyen úri, mily szelíd a nép!
Ahogy álldogáltam utca szögletén,
Nagy sietve jött egy szálas úr felém.
Fénylett rajt ezüstös szép kalap, s ruha:
Gazdag úr lehet, de mégsem katona.
Állni cifra hintón láttam olyat én,
Bajsza jól kikenve, barna mint a szén.
"Ejnye gyöngyöm-adta kis magyar leány,
Nem szeretsz-e engem? én szeretlek ám."
Így köszönte szépen, és tán ismere,
Mert úgy híva, hogy csak menjek el vele.
"Nem lehet", feleltem, s kérdezé: "miért?"
"Mert anyámtól meg van tiltva, hát azért."
"Bé ne menj leányom", ez volt a szava,
"Bár akárki hína, házba sehova."
"Kis szivem, tehát csak nem jössz el velem?"
Monda, s megszorítá kétszer a kezem.
S búsan otthagyott az utca szögletén,
No de mit tegyek, ha tiltja a szülém.
Jaj ha megharagszik az az úr reám!
Mit miveljek akkor, mert hatalmas ám!
Egy kosár almával bémegyek megint,
És ha majd anyám a régi módra int,
Szépen kérem őtet, hadd legyen szabad
Fölkeresnem azt a szép ruhás urat,
S hogy haragja szűnjék, csókolok kezet,
Néki nyújtom által a legszebbeket,
És igérem, hogy azt nem teszem soha,
S félni nem fogok, mert ő nem katona.
2026. máj. 24.
Czuczor Gergely (1800-1866): A falusi kislány Pesten
Juhász Gyula (1883-1937): Magyarok Pesten
Andrássy útján a fanyar tavasznak
Zöld aranyában égnek a tetők,
Piros, kék gömbök szállnának magasba
S rövid pórázon csak libegnek ők.
Ó mennyi pompa, mennyi fény és mennyi
Hiúság baktat csillogó uton,
Piros, kék gömbök módján fönn lebegni
Az élet színén, büszkén, ámulón.
De egy sarokban, az árkádok alján
Megállít kék bús bálvány, két anyó.
Matyóhímzéssel jöttek Pestre, tarkán
És most delelnek: előttük motyó.
A tavasz napja minden ragyogása
A tarka hímzésen táncol, kacag,
Ott tündököl, int Ázsia varázsa
S a tömeg elmegy mellette, a vak.
Ők lelküket hímezték álmodozva
E szép homokba, ősi vágyakat
Szőttek beléjük s e keleti pompa
Az egyetlen, mi nékik megmaradt.
A két bús bálvány mozdulatlan árván
A robogásos útra rámered.
Oly furcsa nékik mind e lárma, látvány,
Testvéreim ők s itt idegenek.
Te volnál hát egy ország szemefénye,
TE érthetetlen összevisszaság? -
Város, melynek se nappala sem éje,
Te felfordult, elkárhozott világ!
A szerelemnek nincs bűbája,
Csavargóké a csillagtiszta menny.
Lehet-e ott az érzelem hazája,
Hol diadalt arat a bűn, a szenny?…
Rajongó lélekkel hittem sokáig,
Hogy a főváros égi Pantheon,
Melyből a nemes ideál kiválik,
S ezé a taps, ezé a jutalom.
Megáldomám az elfeledt regéket,
Hevültem, mint egy régi kor fia.
Athén és Róma nálam ujra éltek
S Aristidesz, Brutusz, Kornélia.
A nép közt, falun éltem volna szépen
S irásból ismerném csak Szodomát.
Ha már önvétkünkön kaczagni szégyen,
Iszonyu látni ezrek mámorát.
Menj! S hallgasd meg, ha még el nem romoltál,
Az önzés gyáva evangeljomát.
Borul a porba! Ott egy fényes oltár, -
Csókolni fuss a bűn aranyhaját.
Szemem e bábeltornyu tarkaságot,
E nyomorú fényt nézi hidegen.
Kaczagnám ezt a hóbortos világot.
De nem kaczagom, mert nem érthetem.
Mint számüzött kerülök minden embert
S sírni vágyom, ha leszáll az est;
Rab vagyok én, a ki daczolni nem mert
És halni vágya, élni kába, rest.
Sebzetten itt bolyongok félbolondul;
Bolondok közt a félbolond magam,
Indúlatom viharharangja kondul,
És óriásnak gondolom magam.
Szeretném összezúzni ezt a népet,
Mint a mese kigúnyolt Sámsona,
Hogy halljon az utókor is regéket;
Minőket senki nem halott soha!
Arany János (1817-1882): Vojtina Ars poétikája (1861)
Tele vagyok, dallal vagyok tele,
Nem, mint virággal a rét kebele,
Nem mint sugárral, csillaggal az ég:
De tartalmával a „poshadt fazék,”*
Vagy mint csatorna, földalatti árok,
Amelybe nem csupán harmat szivárog. -
Tele vagyok. Nincs tárni mód tovább:
Feszít a kóranyag, a zagyva táp.
Olvastam egypár száz kötetre ment
Regény-, beszély-, poéma-speciment:
Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld! S
Ne rágjon ennyi éretlen gyümölcs! -
Melyből világok lettek, a kaosz -
Bennem hasonló zűr támadt ahoz,
Hemzsegve tarkán „mint a beteg álma”:
Lássuk, ha e zűrből valami válna.
Költő leánnyal, borral nagyralát:
Tőlem ne várja senki már dalát.
Bort… legfölebb ha néha megiszom:
S a szerelem… rég volt az! Rég bizon.
Én is szerettem: (oh, ez édes emlék
Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)
De halkan, zaj ne’kül… mint a virág
Egymásra hajlik és hangot nem ád
Midőn felpattan illatos pora
S elönti a kéj boldog mámora.
Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!…
(Látta-e, nem tudom, vagy ott se volt);
Nem kiabáltam a természetet,
Csak érzém, mit szivembe ültetett;
S midőn szerelmet a leánynak esdék:
Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték.
De a hazáról… Úgy van, a haza!
Zengjen felőle hát a dal, nosza!…
Késő ez is: mi haszna lelkesül
Az ember, ha középen bélesül!
De meg, mit érne gyöngéd szó nekik,
Midőn a hont ordítva szeretik? -
Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa:
Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.
Volt a hazának egy-két énekem,
Bágyadt, igaz, s „örömtől idegen”:
De honfi keble érzé a panaszt,
A csendben, éjben jól kivette azt;
S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,
Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt.
Sebet tör a dal, de balzsamteli
Ujjával ismét megengeszteli.
Most helyzetünk valóban istenáldás:
Ének se kell, csupán hangos kiáltás.
Ki a hazáról mond nagyot, sokat:
Csak rajta! Nem hiába kurjogat.
De bár a hont szeretjük egyaránt:
Van a modorban néha, ami bánt;
Mert jóllehet az érzés egyre megy:
A költő, s a… cipész-inas, nem egy.
Én már ezentul ilyetén gyalog
Versen… csak így pálcán lovagolok;
Zúg, sistereg, szédül szegény fejem:
Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem.
S azóta, hogy nem mondtam éneket,
„Mély hallgatásban torkom elrekedt”;
S mint hangjavesztett opera-dalár,
Lettem éneklőből… énektanár.
Mendacem oportet esse memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett – talál.
Azaz – magyarra téve a szavak:
„Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…
A sánta költő még keservesebb.
Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál;
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: - szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék színe való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?…
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!… hazudva isteni!
Győzz meg, hogy ami látszik, az való;
Akkor neved költő lesz, nem csaló, -
Amint nem az volt rég az átheni,
Malacvisítást tudva színleni;
Ellenben a pór, aki szűr alatt
Ríkatta disznát, és kuhin maradt,
Bár a visítót gúnyosan emelte,
A hallgatók füttyét megérdemelte.
Mert a közönség érzé, hogy amaz
Úgy rí, miként legtöbbször a malac,
Míg a valódi – csont és vér noha -
Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.
Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
Talán nem való, hogy ez s ez úgy esett,
Tán ráfogás a felhozott eset:
Mátyás király nem mondta s tette az;
Szegény Tiborc nem volt élő paraszt;
Bánk a nejével, megvénült falun,
Sosem dühönge többé a szarun,
Evett, ivott, míg végre elalún:
De mit nekem valód, ha ez eseten
Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?
Ha semmi évszám, krónikás adat
Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?
Nekem egész ember kell és király,
Vagy férj, nejéért aki bosszut áll,
S ember-, király-, meg férjben az egyén:
Csip-csup igazzal nem törődöm én.
De bár egész, s örök – úgy puszta-nyersen
Feladva, nem segít valód a versen,
Itt kell már a szabály: „költő, hazudj!”
Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj:
Mert van sok eszme, igaz fogalom,
Mitől előre borsózik dalom,
Az egyszeregy, bár meg nem dönthető,
Képzelmi szósszal bé nem önthető;
Sem oly igazság, min függ a peres;
Sem a rideg tan, elvont, rendszeres;
Vond bár kívül reá költői mázad:
A pőre tartalom fejedre lázad;
Vagy, mint midőn az óriás boa
Nagy martalékkal hömpölyög tova,
Gímet rabolván, vagy bölénytinót,
Féltesttel amely még száján kilóg,
Hétszámra hordja az ágbogas fejet,
Vélné az ember, egy erdőt evett.
Hétszámra látni, hogy szerv- és idomra
Különböző táppal vesződik gyomra:
Úgy jár az istenadta költemény
A nyers igazzal, mely dacos, kemény;
Csakhogy sokára sem emészti meg:
Marad nehéz, feloldatlan tömeg.
Akarsz repülni? Hát csak rajta! Höss!…
Hanem szárnyadra ólomsúlyt ne köss.
Bár fontos a földszint némely való:
Ott lenn, a hígban, nem neked való;
Kivéve hogyha tán bölcsen rakod
Mint léghajóba, megmért súlyagod:
Már táncol a gömb, mint betyár lova,
Kit nem bocsát a csárda oszlopa,
Már fel s alá kapkodja üstökét
Hogy elszakítsa tartó köldökét,
Recseg az oszlop, enged a kötél,
A tenger néző szívszorongva fél
Hogy felnyilallik a könnyű golyó,
S egy perc alatt eltűn a léghajó,
El, végtelen világokon keresztül,
A semmibe, örökre, mindenestül!…
De te nyugodtan ülsz még a kosárba’,
Előtted óra, és a percre várva
Midőn kiálthatsz: „a kötélre! Vágd!”
S többé a földdel semmi cimborád.
Ám érzi súlyát a szélházi gömb,
Megemelinti és azt mondja: öhm!
Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,
Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel.
És ím! Előtted ég és föld kitárul,
Nézhetsz föl és le a közös határrul:
De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,
A léghajót csinján mérsékeled,
S midőn egekbe így zarándokol:
Azt sem felejted: „hátha lebukol!”
Ily célra megjár a bölcselmi eszme,
Különben annyi, mintha kárbaveszne.
S amit tapasztalsz, a konkrét igaz,
Neked valóság, egyszersmind nem az.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, civódik, káromol, kacag;
Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag:
S ha kételkednél, hogy indez való,
Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: -
Mit gondolsz? Ha énekedbe öntenéd
Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét;
Ha e vásárból egy karéjt levágva
Beléillesztnéd a dalvilágba:
Mit gondolsz, nyerne a költő vele
Hogy ily igazzal zsúfolá tele?
Hogy macskástúl-ebestül átvevé
Azt, aminek árnyéka az övé?…
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba.
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;**
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, múlt idők roma;
És hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő’ s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tükör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing…
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, -
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! Itt a cháriszok!…
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít -
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:
Ez alkonysúgár, mely az árnyakat,
E köd, mely nőteti a tárgyakat;
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld, esős lég egy május-napon;
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egyszóval… a költészet.
Azonban azt se véld, hogy a való
Kirúgva jobb egészen láb alól,
Hogy némi kósza föllengésben áll
A híres eszmény, vulgo: ídeál;
Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon
Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon:
„Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,
Ábránd, minőt a sejtelem sugall,
Kék távol, esti csillag, félhomály”
(Tanuld meg: félig semmit se csinálj!)
A „Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché”
s a többi, - hogy keverd mind együvé
S detur, sigentur: „ideál” Hahó!
Csinján, barátom: több is kell ahó!
Idea: eszme. Nem szó, nem modor.
Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor:
S eszményi lesz Béranger, mint Horác,
Vagy a görög, melyet ő magyaráz;
Nem is kell a bajuszos Berzsenyi
Vállára ó palástot metszeni;
Jobb, hogy találva Ő van és kora,
Mint régi Hellász… fűzött bocskora!
Jelennek írunk… és tán a jövőnek,
(Legtöbbje pénzrét a betűszedőnek,
De az sosem hallgatja Vojtinát,
Gyártván divathoz a vásárfiát;)
Jelennek ír, ki a jelenben él,
- Mondom – közöttünk hisz, szeret, remél,
Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:
Mért élne visszább, vagy húsz századig?
Kinek szokott ruhája lenge burnus,
Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus;
S kiről tudom jól: ki apja-fia,
Röstellem azt, ha élve múma.
(* Olla potrida. – A. J.)
(** Ez 1849-ben volt így. – A. J.)
Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805): A pesti dicsőség
Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe,
Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe.
Búcsúzz hát el innen, hasam és erszényem,
Mert itt pénzbe kerűl minden kedves kényem.
Itt holmi gőgős irka-firka uraknál,
Kevély ráncba szedett homlokú uraknál
Mit agárkodsz egy két sovány ebédéért,
Kit begyűjtött sok begyűjtött rossz pénzéért?
Ember-veszekedésből te minek élnél,
Rossz logikán zőldet kéknek hogy ítélnél?
Törvényt tudni nem tudomány, csak soványság,
Érte pedig időt veszteni pogányság.
Amidőn bér nélkűl kelletik szolgálnod,
Méltatlanúl bút [és] sírást kell kiállnod:
Ugyan kérlek, ítéld meg magadat, pajtás,
Nem jő-e a szádra ezer bú s sóhajtás.
Büdös kőfalak közt poloskákkal élni,
"Audiat, veniat", sorra felugrálni,
Koplalni és fázni, futni: nem okosság.
Ruhádat koptatni több, mint a gyilkosság.
Ez elegy-belegy népek sodomájába,
Török, zsidó, rác, német, tót rút nyájába
Ne rühesítsd, arra kérlek, erkőlcsödet,
Míveld, jobb lesz, eredj haza, öröködet.
Hiszen itt minden dicsőség csak abba áll,
Ha az ember locsog, pipál, űl vagy sétál,
Hörböl pergelt török babot szűk kortyokkal,
Főldig érő füstfelleg közt olyanokkal,
Kik begyűltek ezerféle köntös-vázba
Egy különös szabadságú pipaházba,
Hol egyhúzamba félnapig is elnézik,
Némely bolond csonttekékkel hogy tekézik.
Ez az egy látásra való csekély nézés
És taksára szabott pénzcsaló tekézés
Teszi már egy részét a gyönyörűségnek
És a legpompásabb pesti dicsőségnek.
Szinte ehez hasonló a promenádé,
Ahol: kicsoda ez? vajjon könnyen ád-é?
Volt-e s hányszor ez a virág megaratva,
Szép mód vagyon kitanulni sétálgatva.
Mert ez a hely út rende - - - - -
Udvara apró kövecsekkel kirakva,
Arra való, hogy a kőfal büdös gőze
Akit átjár itten, magát kiszellőzze.
Mihelyt nyáron friss levegőt hoz az este,
Puha kényességbe elő - - - - - -
A dámáknak ide vágyjon pipeskedni,
A feltett céltárgyra itten leselkedni.
Itt ha lyánt látsz is, ne véld ám, hogy szűz volna,
Első kérésedre mindjárt ne hajolna,
Mihelyt a lyány tizennégy esztendős leszen,
Pesten mindjárt asszony-szolgálatot teszen.
2026. máj. 23.
Vöröss Lajos (18. vége -19. sz. eleje): A pásztori élet
Ártatlan életnek ékes ragyogvánnya,
Sok zajos napoknak tsendes tárgylátványa,
Mit vonzol magadhoz szép édesgetésel?
Ha sok kezet fogol TE a szerentséssel.
De még is oh! Engem mi hátra marasztat?
El idegenülve Tőled meg fagyasztat;
Ha oly nyájassággal szépenn tsalogatol,
Sok boldogságiddal mint egy elaltatol?
Dőlök szép Tárgyadnak keblébe lankadva,
Hol iffiu napjaim mulnak el hervadva.
Légy hét pártfogója meg rontsolt szivemnek,
Hogy napját vigabban éljem életemnek,
Hol a vig madárnak nyájas éneklése,
Búim Terhét tőlem el űzni nem kéne,
Hol a mély tsend édes keblében ülhetek,
A Pieridesek Karjára dőlhetek.
Pásztori életnek Te gyönyönyü képe
Mi módon ragasztat szíved öröm lépe;
Hol a hives ernyő madár hangitsálás,
A zöld ligetekben mulató sétálás,
Hol a Zephir szellő kedvező legyeszte
Sok szív örömeit vigadva szerezte,
Hol a Füleile Vigadó éneke
Minden örömeknek keritett feneke,
Tájjadon a Muzsák tsendessen meg vannak,
Mert a kajánságok rája nem rohannak.
Amott Juhaidnak serdülő vig nyája,
Itt e mély halgatás lakásod tanyája,
Ott a kies hársfád hol a furugládat
Meg fuvod, el danlod vigadó notádat;
Innen megént nézed a Driadeseket
A tsergő patakban vig Najadeseket,
Satyrok, Faunok s Nimphák seregeit,
Pán Isten serdülő vigadó népeit.
Ezek a szép okok melyek tsalnak engem,
Melyért Helikonok danlomat elzengem.
Te Pásztori élet édes ajándéka!
Nem tsalhat meg téged szerentse Játéka,
Dőlök Hypocrehne kút vize partjára!
Hol vigyázok éltem utolsó napjára.
Hol Iffju napjaim tsendessen elmulnak,
Éltem tavasszának virági lehulnak:
Ott nem ülök busan mélyj bánatban ejtve,
Hanem régi bajom éppen el felejtve,
Lesem a vig patak tsergedző folyását,
Zajos napjaimnak édes el alvását,
Igy szeretném éltem lefolyása lenne!
Hogy keserüséget más nekem ne tenne.
Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.
Vöröss Lajos (18. sz. vége -19. sz. eleje): Az Istenről, s annak megvetőihez
Ember! Ki szentséges Isten jóvoltából
Élsz, és sok hasznot kapsz annak hatalmából,
Még is a sok jókért annak, ki teremtett,
Hálákat Te nem adta, ki semmiből felvett;
Nézz estve egy barmot ha mikor le fekszik,
Vess figyelmet reá, hogy az mit tselekszik,
Reggelis vigyázz rá hajnal hasadtával,
Ha fel-kél, hogy áldván fujt sóhajtásával
Azt ki teremtette, annak nagy hatalmát,
Bölts Alkotójának felséges irgalmát.
Nézz tovább Tavasszal a kis madárkákra
Kik örömmel szálnak gyengén lengő fákra;
Halgass füleiddel a fülemilére;
Buzgó énekével egész teste, s vére
Mint áldja Istenét, a ki teremtette
Teremtőjét áldván ki eddig éltette.
Vesd szemed másokra, fő képp gerlitzére,
Galambra kenderke és Tengelitzére;
Eredeti szóval az Alkotójokat
Mind imádják az ő élet adójokat.
Ha ezeket láttad még egy látmány vagyon
Melynek is látásán tsudálkozhatz nagyon
Ki tával létében tőlünk magát, ójja
De hiv ragyogása földünknek lakója.
Vessed szemidet a nap világára,
Kit sokszor sok ember testig lelkig vára;
Még ez sem tér ki a meg nem szokott utjából,
A melyeket rendelt Isten jó voltából,
Sőtt földünk is e nap egyik forgó holtja
Mely hogy napja körül forgodjon ez zsoldja,
Ez is soha meg nem botlik járásában,
Ily Felség van Isten minden Munkájában.
Serkenj mind ezekre; Az Istent ditsérni
Kinek Teremtménye vagy azt mindég kérni,
Hogy e földön Tőle úgy meg-áldattassál,
És pályád végezvén hozzája juthassál.
Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.
Vöröss Lajos (18. sz. vége -19. sz. eleje): A Hazai szeretet
Még a Nyugalomnak tsendes szárnya alatt,
Lachesis éltemnek nyújt hoszabb fonalat,
Hogy jobb enyhüdésre szivemet hozhassa,
Helyre hozásával énekét folytassa.
Valaki az élők számát többesíti,
Azon van, hogy szíve kénnyét teljesítti.
Muzsám! Segitsd Teis lantod adásával,
Hiv szolgád bus szivét megvidittásával
Érzékenységeit rajta hogy elverje,
Hajdani vigságát újjra visza nyerje.
Látom kiserdülni a Tavasz virágit;
A világ Fiai tiszta vigásságit:
Hallom a madár szót hármos echoztában
Bé hatni is érzem szívem Barlangjában;
Látom a Pásztorok Örvendező nyájját
Barátságosíttó tsendelgő tanyáját;
Hallom a fris patak vig tsergedezését
Lassu habzásával az édesgetését.
Serkentik mind ezek szunnyadó véremet
Jó Hazámra hozzák emlékezetemet.
A mint szeretteti, a fris tsermely magát,
A Tavasz nézeti, örvendő tsillagát,
A madár szivemet, mint örvendezteti,
Magát a víg nyáj is vélem szeretteti. -
Még jobban szerezi Hazám a kedvemet,
Melynek köszönhetem a születésemet.
Hogyan áljak ellent e serkengetésnek?
A melyek szívemen egy mély gödröt vésnek,
Újjítják hazámhoz vágyó szerelmemet,
Buzditják hozzája kötelességemet.
Minden ki él, piheg, keblében vagyon szív,
Minden hazájához oly igen nagyon hiv,
Hogy készebb ezerszer éltével adózni,
Hogy sem a honjától vég képpen távozni;
Még azok is, kiket, vagy a kénytelenség,
Vagy melléjek járult sok szerentsétlenség,
Tengernek szélveszes habjától űzetve,
Szinte a végsőkig, kétségbe ejtetve
Kergetetnek tsak nem fél Világ tájjáig,
Mindenjek elvesztvén majd éltek fogytáig,
Nem jutván bár ottan mily nagy szerentsébe,
Vagy a mostoha sors vad üldözésébe
Keveredjenekis, és az életjeket
Tsak azért tengetik, s minden esetjeket
Eltürik, hogy haza visza juthassanak
barátjok karjain vigadozhassanak.
Oh Hazám4 éretted én is úgy buzogok,
Hogy tőled távozva mindég tsak zokogok;
Te benned születtem érted meg is halok
Egy sirnak valót tsak füldedben foglalok,
Melly parton keblembe szerelmedet zárom,
A lészen szívemen egy erős závárom.
Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.
Vöröss Lajos (18.sz. vége -19. sz. eleje): A muzsához
Muzsám lágy tüzeddel oly gyengén égeted
Szivemet; a miglen lantodat pengeted;
Hogy minden hangzása ujjabb tüzet adván,
Akaratom ellen Te hozzád ragadván,
Kelletik engednem hatalmas erődnek,
Mint egy a bájolást hozó éneklődnék,
Ha egyszer raboddá tehetz, gyöngyörüség
Miden tetted tárgya tsak az igaz hűség.
Tsak te vezetz engem Magános Édenben
A hol elégségeet találok mindenben;
Te gyujtasz Hazámhoz szent tüzet szivemben;
Te adsz öröm érzést minden lépésemben;
Általad buzognak Testemnek erei,
Általad virulnak életem idei,
Te viszel a hives hárfa árnyékába
Édes andalgásba merülve, folytába
Egy zuggó tsermelynek tsendes habzásához
Virágos partjának pázsintos tájjához.
Ha eped a szievm szomoruságában,
Sir, zokog, kesereg, olvad bántjában,
Te jösz kegyes karral a barátság veled
Szárnyaid fedezvénengem s azt öleled,
Lantodat ált’ adod aztat által vévén
Kevéssé pengetem minden bum letévén
Dőlök az örömnek özönes öblébe,
Ferdek Castalius izesült vizében.
Ha az irigységnek komorodott Vádja,
Rám dühös fullánkját mérgessen okádja:
Te jelen vagy mindjárt igazság tükrével,
Amaz arany időt hozó szent békével,
Kimentesz éltemnek veszélyei közzül
Mutatz hiv mentséget barátság eszközül.
Igaz; Rabod vagyok azt ugyan megvallom,
De hogy az lehessek, magamnak javallom
Nem a haszonvétel, és a’nak rut sárja
Hajlandó sivemet kebeledhez zárja.
Hanem a Barátság nyájas enyelgése,
És a szivre ható Cyterád Zengése,
Bajolja szivemet annyira Tehozzád,
Oszlékony Örömem mert Tsoportra hozád
Oh kedves Bilintsek! Mivel ilyel bírok,
Öröm könnyeimtől melyjem ázik sírok.
Jövel tehát Muzsám! Tégy jót hogy immár a
Szegény tanitványod kezdjen valahára
Danlani, jöjj, hozzád maga a lantodat,
Hogy így így érezzem Anyai voltodat,
Ápolgass jótékony, és Baráti karral,
Tegyed mind ezeket egy szegény Magyarral.
Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.
Ismeretlen szerző: Liszt Ferenchez
Te, kinek Isten már kisded kezébe
Adá egy mennyország bűkulcsait,
Ki fölragadtad szentebb élv egébe,
Vagy elmeritéd bánat tengerébe
A halandóknak milliárdjait;
Ki istenitő tapsok nagy viharján
Beszárnyalád a föld hegy- sikjait,
S a lelkesült ezreknek válla-, karján
Üléd hallatlan diadaljaid;
Kinek szive imádás tömjénében
Öntulbecsléstől el nem szédüle,
Sőt, a szerencse ringató ölében
Belőle részvét, jótét cserdüle;
Ki annyi kétely s megvetés dacára
Bevallád bátran Róma ős hitét,
S végáldozatkép legfőbb oltárára,
Hogy ott lobogjon fő dicsed sugára,
Letetted lelked, nagy neved hirét;
Ki most halmozva ujabb koszorukkal,
M’előtt pihensz babérid lombjain,
Hozzánk jösz: (föl, föl alacson kapunkkal!)
Üdvözlégy ős Esztergom romjain!!
Isten hozott! Im hódolatunk szókat
Keres, de mind e percig nem lele
Nagyságodhoz méretteket, méltókat,
Kit egy világ bálvánnyá emele!
Kit egy Pius, az Ur képviselője,
Látogatásra kétszer méltatott:
Az, ha nem is volt vert arany bölcsője,
Fejdelminél magasb diszt aratott.
S kit magasztal a „vészek zongorája+,
Nem érdeklendi kis elmék szikrája;
Kivált midőn imént egy lángözön,
Az elragadtatásnak netovábbja
Zajlott körül Pesten, - csaknem közöny
Fog itt vegyülni ajkad mosolyába.
Láttunk mi ott, mikor legszebb virágod
Anyád: a hon keblére feltüzéd,
S a rémorkánt, mi közt hallgatóságod
Éljen-rohamban szórta rád tüzét.
Mit visszadörg a Kárpát szirt- barlangja
És Ádriának üvöltő vészhangja:
Annak Esztergom csak csekély viszhangja.
Fogadd magyar Sion! Őt figyelemmel,
Kit mindenütt dicsőit a világ!
Bánj véle mint művészfejdelemmel,
Tiszteld a lángészt, embert, hon fiát.
Főtemplomunk fölszentelt boltozatját
Ő rengeté meg égi hangival,
Kisérve benne első áldozatját
Bibornokunknak, hő imáival.
Fogadd rokonszenv- sőt elismeréssel
A nemzet egy főrendü csillagát,
Ha tőle függ: roppant eltökéléssel
Liszt Esztergomban üté föl lakát.*
A hit s honegyház szent szolgálatába
Ohajta lépni a zenészkirály!
Mily égi lángot vet ez a hazába,
Sion! Mi dics, mi jóllét ömlik rád!
Százszorta boldog, hogyha a müvészet
Téged szemel ki székesvárosul,
És bájaiddal, miket a természet
Pazarla rád, - csin, érdek párosul!
De ind, mi legfőbb, s mit központul tisztel
A föld: Rómán leli csak sátorát.
A Pétertemplom megdicsőül Liszttel,
Ha ez kíséri legfőbb áldorát.
Itt lesz hazád! Itt pap levél, a karról
Hirdetni Krisztus szent parancsait.
Mit a világ nem ért, s már nem hisz: arról
Meggyőzi majd példád, szent hangjaid.
Szeráfdalok, Isten dörgése ottan
Világosítandják a hit tanát;
Nem emberszózat ez, - vallják legottan, -
Mely így a keblek mélyén villan át.
Elporlik akkor a hit kételygátja:
Hol mennyet érez ind, sőt nyitva látja.
S midőn jelenleg honanyádtól megválsz:
Hogy Megváltódnak légy apostola:
Még egyszer István vártetőjén megállsz,
Mely kilenc év előtt megbámula.
Kiszálsz, hogy mély a végtisztelettel hódolj
A nemzet ősz áldorfejének, és
Minden magyart, bucsuzva, benne csókolj,
S áldott legyen a végölelkezés.
És költözöl a vértanuk honába,
Hol élő szent a kettős fejdelem,
A honnan áldás s fény jött Europába,
Honnét koronánk, s minden jobb elem.
Ha majd a pápa lábihoz borulva,
Letetted uj babérfüzéreid,
Mondd el, mit ő vágy hallni szivszorulva:
Hogy diszben áll az Ur keresztje itt.
Sirnak ugyan még gyászos düledékek,
Sajg a török seb, s testvérszakadály:
De tündöklőbbek a szentélyi ékek,
Miót’ Scitovszky szentügy élin áll,
A hitlenség kimenni kezd divatból,
A szabad elv tudja korlátjait,
S a fenyegető vészes áradatból
Megmentve lesz a hon, a nép, a hit.
S ha kérdi szentatyánk, kinek köszönje
Isten után e jobb érzületet?
Kiáltjuk im: többek közt tényezője
Te is valál, Dantéd, Erzsébeted.
(* Hitelesen tudjuk, hogy a világhirü művész még ez évi januárban ily szándéku lépést tétetett.)
Forrás: Esztergomi Ujság III. évf. 36. szám. September 3. 1855.
Faludi Ferenc (1704-1779): A győzedelmeskedő Nádasdi*
Rettentő Marsnak fajzati,
Ti bátor seregek!
Bellona igaz magzati
Jól vitézkedtetek!
Meggyőztük burgus kölkeit,
Fejünkre esküdt ölyveit:
Már dicsekedjetek!
Megvertük kevély táborát,
Vágtuk, mint barmokat:
Letéptük sűrű sátorát,
Raktunk testhalmokat:
Gázoltuk büdös véreket,
Patvarba üztük lelkeket:
Kin örvendezzetek!
Elnyertük Schweidnitz várait,
Villám pattantyuit,
Boroszló tornyos falait,
Mennydörgő álgyuit,
Rabszíjra fűztük emberét,
Prédára adtuk mindenét:
Istent dicsérjetek!
Mondjon az egész bátorunk
Háladó éneket,
Puskánk, álgyúnk, puskaporunk
Hasítson egeket,
Forgassunk nagy poharakat,
Igyunk Te-Deum borokat:
Nekem is töltsetek! -
Új lármát hallok, fiaim!
Új erő üt reánk:
Menjünk elejbe, bajnokim!
Rivadjon trombitánk:
Ujítsunk rajtok sebeket,
Vágjuk apróra sziveket:
Megyek, kövessetek.
(* A tartalom kétségtelenül mutatja, hogy e szép ének a történetekkel egykorúlag, tehát 1757-ben íratott.)
Forrás: Faludi Ferenc versei . Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, Emich Gusztáv sajátja 1854.
Faludi Ferenc (1704-1779): A tavasz
Királyi mulatság erdőkben sétálni,
Árnyékos utcáin fel s alá járkálni;
Fülemüle éneklésén,
Gyenge szellők legyezésén
Örömet nevelni,
Kedve szerint élni!
Az olcsó nyulakat bokorból kiverni,
Fiatal madárkák fészkét felkeverni,
Hegyet, völgyet megkerülni,
Friss források mellett ülni,
Ebédre megtérni,
Jó lakáshoz férni.
A setét gondokat magas szegre tenni,
Feladott étkekből jó izűen enni;
Enni, meg nem csömörleni,
Közbe vígan beszélleni.
Fris borokat inni,
A vizet dicsírni.
Eszem-iszom után könyökére dűlni,
Egy fél órácskáig álomba merülni:
Könnyü testtel felserkenni,
Holmi dolgán általmenni,
Kártyákat forgatni,
Játékkal mulatni.
Diána udvarát megint látogatni,
Ernyős sátoriban, mint reggel, mulatni;
A kakukkal szerencséjét
Megpróbálni, jövendőjét,
Hegyek ellen állni,
Ekhóval tréfálni.
Pintyőke sirását, galambnak nyegését,
A játékos rigó hangos fütyülését,
gerlicének búsulását,
Társa után bujdosását
Szemre fülre venni,
Más gonddal nem lenni.
Erdőkből kimenni mezők térségére,
A lenyugvó napnak nézni szekerére:
Pásztor után sétálgatni,
Muzsikáját meghallgatni:
Korydon dudáját,
Mopszus furuglyáját.
Görbe trombitákat otthon fuvattatni,
Vacsora után is nyugtig így mulatni:
Úgy-e, pajtás, megpróbáltad,
A mint mondám, úgy találtad:
Királyi mulatság,
Ártatlan bolondság.*
(* A 4. és 8. versszakot Faludi utóbb kihagyta (l. Révai II. kiadás 11. lapját). Az acad. Codexben a 4-d. Megvan. Nálok nélkül az ének csonka, azért visszaállítottam.)
Forrás: Faludi Ferenc versei . Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, Emich Gusztáv sajátja 1854.
Faludi Ferenc: A kisasszony felelete*
Híres főrend nemzetében,
Nincsen hiba termetében,
Jól hordozták, jól nevelték,
Volt is okok, hogy kedvelték:
De nem tetszik, tudom mért.
Tiszta szeme s ábrázatja,
Tejbe mártott arculatja,
Hol rózsák is elmulatnak,
Egybe kevert színt mutatnak:
De nem tetszik, tudom mért.
Magasan költ nagy homloka,
Sugár cédrus ép dereka,
Vállát veri szög hajával,
Hajnal hasad ajakával:
De nem tetszik, tudom mért.
Lovát Marc úgy nem ugratja,
Jobban, mint ő, nem forgatja,
Mint az evet felültében,
Meg sem mozdul lágy nyergében:
De nem tetszik, tudom mért.
Táncos, elmés, emberséges,
Törvénytudó, mesterséges,
Jámbor, józan, mértékletes,
Takarékos, kellemetes:
De nem tetszik, tudom mért.
Kedvlegelő nyájassága,
Szívébresztő vidámsága,
Teljes öröm barátsága,
paradicsom társasága:
De nem tetszik, tudom mért:
Mert hamisnak mond, azért.**
(* Mind a három codexben: Oda respondens.)
(** Némely másolatokban, miket Révai használt (I. II-od. Kiad.) e két dal e g y páros éneket képez, melyben a két szerető, Hippolytus és Phaedra váltva éneklik versszakaikat, s végül közösen ezt:
Nincs e földön oly ékesség,
Nem is lehet oly deliség,
Melynek nem volna homálya,
S nem látszatnék rút hiába:
Azért nem kell, noha szép,
Mert méreggel írott kép.
Később, mint Faludi saját kézirata, s a Kaprinaié és az academiáé is, mutatja, igen szerencsés gondolattal, külön választotta, s még szerencsésben, e közös zárszakot elhagyta. E fanyar felfogás egy a világtól elvonult bölcsé lehet, de nem két kötődő szerelmesé, kiknek annyi okuk van egymást imádni – hacsak ezt is kötődésnek nem vesszük.)
Forrás: Faludi Ferenc versei . Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, Emich Gusztáv sajátja 1854.
2026. máj. 22.
Szép piros Örzsébet
Mutatvány a „Sajóvidéki népmesék s népköltemények” czimü gyüjteményből.
- Eladtalak férhe’
Szép piros Örzsébet,
Szép fehér legényhe’;
Orczája oly fehér
Mint a fehér hattyu,
Még annál fehérebb
Mint a bárány gyapju.
Elmegyen Örzsébet
Czinterem komrába,
Felöltözik czifrán
Zöldselyem ruhába,
Hányja a zsebibe
Számtalan pótráját,
Kerüli fordulja
A szegények házát:
Szegények szegények
Isten szegényei!
Kérjétek az Istent
Hogy engem vegyen el;
Mikor hitre megyek
Hideg borzongasson,
Mikor hitet mondok
Szörnyek ki is fogjon.
Kocsisom kocsisom
Én első kocsisom!
Vágd meg azt a lovat
Hadd ugorjon hármat.
Kocsisom kocsisom
Én első kocsisom,
Adj egy pohár vizet,
Szörnyest halok szomjan!
De nem vizet adok,
Ha’ piros bort adok.
Mikulám Mikulám,
Én német Mikulám,
Adj egy pohár vizet,
Szörnyet halok szomjan!
De nem vizet adok,
Ha’ piros bort adok.
Fiam édes fiam
Én német Mikulám,
Mi menyasszonyt hoztál
Hogy nem szól én hozzám?
Se kezit nem nyujtja,
Se szavát nem adja,
Lábát se mozditja.
Menyem édes menyem
Szép piros Örzsébet!
Nem is ösmertlek
Mégis szerettelek.
Sok szép vendégeim
Gyászba öltöztetted,
Fiamat magamat
Megkeserítted.
Közli
PAP GYULA
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 14. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Szász Béla (1840-1898): A Jó István hajója (néprege)
Beborult az ég, hol a nap felkél,
Zúgolódva indul meg a felszél;
Éles szárnya a habot kotorja;
Mig le nem dől magarakta tornya.
Mindig fölebb gyül, rohan a felleg,
A villámok tüz-lovukra kelnek,
Még nem esik – csak zokog az orkán,
Mint a gyermek könyét visszatartván.
Néha-néha csöndesedve hallgat,
Azt hinnéd, hogy vége a viharnak,
Pedig csak les egyik szél a másra,
S uj erőt gyüjt az összecsapásra.
Becsaliban öcsödi révészek;
Onnan nézik erejét a vésznek, -
Pipa-szónál szépen iszogatnak;
Nyugtot hagyva hálónak, csolnaknak.
Az örege csak a voltat hajtja:
Mikor még élt az ő öreg apja:
Elbeszélvén tövéről-hegyéről,
Mit beszélt az Tisza tündéréről.
Odafigyel most a legénynép is
És leteszi félben az itczét is;
Pedig, tudom nehezére válik:
… Kocsmárosné szeme úgy villámlik…
Jó István is ott ül a sarokba’,
Nyűtt hálóját nyugton tatarozva;
Ő nem iszik, csaplárnéra sem les -
Csak ölt egyik szemet a más szemhez.
De mikor a beszéd odatérül,
S el kezdenek szólni a tündérrül:
Munkáját még ő is félbehagyja,
Áhitattal lesvén a szavakra.
Azonközben ott künn a vész egyre
Csak zúg búgva, neki keseredve;
Néha bömböl, villámokat szórva,
Majd meg jajgat, mintha ember szólna.
Ember is az, gyönge asszony-ember;
Ott künn zokog, még bejöni sem mer, -
Az ablakot megkoczintja néha:
Szeme beszél, de az ajka néma.
De odabenn ő rá nem figyelnek:
Hallgatják a mesét, mint a gyermek,
A végin is István veszi észre,
És kilép az ajtón, hogy megnézze.
Ott ül szegény dideregve, fázva;
Rongy ruhája bőreig van ázva,
Képén aggság, bánat és betegség -
Isten, ember egyként elfeledték…
István után-többen is kinéznek:
Kocsmárosné, csaplár és révészek;
Kérdik tőle, mi járatban volna?
Koldus asszony erre igyen szóla:
„Szegény vagyok, nincsen pénzem, kincsem,
De megfizet helyettem az isten!
Vigetek át, isten is megáldjon,
Ott kell lennem még ma, minden áron!”
„Koldus asszonyt mindnyájan kaczagják -
„Nem kisértjük az Isten haragját!”
„Hát Dárius kincsiért átvinném?”
„Nem mehet át néni, már ma innét.”
Ujra kérni kezd a szegény asszony:
„Az ur Isten csak áldást fakasszon
Minden nyomán a ki átvisz engem…”
- ’Átviszem én, ha segit az Isten!’
Jó istván volt, a ki így beszéle;
Besegité az asszonyt a révbe -
Hjába szidták érte a halászok:
Imádkozott s fogta a lapátot.
Pedig a vész – a mikor elindult -
Mintha csak most mutatná, hogy mit tud:
Neki feküdt hullámnak, csónaknak - -
- No, holnapra ezek sem virradnak…
De az István – jó kemény a marka -
Az evezőt vas kezében tartja;
- - Szegény asszony ott ül fázva, félve,
Alig látszik a sötét éjfélbe’…
De a mint a parthoz közelednek:
Jó Istvánnak karjai remegnek - -
Elváltozik koldus asszony arcza:
Csodálatos fény terül el rajta…
Fehér lepel váltja rongy ruháit,
Beteg karja gyöngy szárnyakká válik,
Szőke fürt van fehér haja helyén,
Gyémántokból koronát emelvén…
„Im Jó István, figyelj e beszédre:
Én vagyok a Tiszának tündére,
Te igaz vagy, te jól imádkoztál,
Nem kérdezted: hogy mért, csak áthoztál.
„Jó tettedért te viszontag jót várj,
S mivel hozzám könyörülő voltál;
Csolnakodon zivatarban, vészben
Ember, állat megőrizve lészen!”
István csak néz, csak bámul remegve,
Néma ajkkal egy imát rebegve;
S a mint a szép tündérre felpillant:
Vizbe? Légbe? Leszállott, elillant…
Beszélhette a többinek másnap
Igéretét a csodás látásnak,
Beszélhette, ők csak akkor hitték,
Mikor a vész neki zúdult ismét.
Mert a mikor a Tisza megáradt,
Elboritván szinét a határnak:
Hol az árt az ő hajója szegte,
Meg volt ottan ember, állat mentve…
És a mikor sok boldog év mulva
István készült az utolsó utra,
S istenéhez hittel könyörgve
Bágyadt szemét lehunyta örökre:
Csolnaka is, kötelét eltépvén,
Megindult a Tisza mentén békén,
Oly egyenest, olyan bizton menve;
Mintha István evezett vón’ benne.
És még most is, ha az ár megindul,
El-kicsapván magos gátjain tul,
És a mentők csak remegve, félve
Eveznek szét a setét éjfélbe:
Biztató fény úszik a viz szinén
Mindnyájokat biztos révbe vivén -
- A Tiszának szép tündérét hordja
Legelől a Jó István hajója...
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 14. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Dobrow László (1843-1901): Vén hegedős
Ébredj! Ébredj jó gyermekem!
A nap már oly magasan áll…
A szunnyadókra gyötrelem,
Éhenhalásnak kinja vár.
Pir festi már a hegytetőt,
Sürgés van uton, utfelen:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!
Mit ma megoszthatnék veled:
Nincs egy evőfalat kenyér;
De isten él fejünk felett,
És tőle kap, ki tőle kér.
Ő látja jól a szenvedőt, -
Mint ő akarja, úgy legyen:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!
Mikor még én is dús valék,
Mint járt házamba sok barát…
Bőséggel áldott meg az ég,
S más ittas asztalom borát.
De hagyjuk ezt a szebb időt!
A multra fáj tekintenem:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!
Te összeteszed két kezed,
Én játszom majd a hangszeren;
TE csak a jelent könnyezed,
Engem nem aggaszt a jelen.
A szenvedés nyakunkra nőtt,
De tort nem ült még lelkemen:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!
Ajkadról szent zsolozsma szól,
Egy háztól máshoz így megyünk;
Keblünk nehéz fájdalmiról
Beszél hegedő s énekünk.
„Segitsük őt! Segitsük őt!”
Szól ajkadról a kérelem:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!
Talán kerül egy-két falat…
Talán lesz még ma irgalom
A rozzant nádfödél alatt,
Ha kérdő szó van ajkamon.
Kerüljük a magas tetőt!
Maradjunk inkább ide lenn:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!
És csak megyünk tovább… tovább…
Nem nyugszunk csak egy perczig is;
Bár ránk uszitják a kutyát,
Bár lábunk vérzi gaz, tövis.
„Segitsük őt! Segitsük őt!”
Szól ajkadról a kérelem:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!
Holnap?!… Ki tudja mint vagyok…
De mégis… mégis érezem,
Hogy holnapon tul már napot
Nem enged érnem istenem.
Holnap varrass hát – szemfedőt…
Ma kérjünk rá az utfelen:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 12. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Madách Imre (1823-1864): A könyek
Három cseppet külde isten
Égből e szegény világra.
Ez legen szivünknek, - ugymond
Minden kinja, boldogsága.
És ez első csepp lehullott,
Lány keblén virág füzérre
S lett belőle tünde harmat,
Lett belőle lány könyűje.
Éltető az a felderitő,
Enyhe hervadó virágnak, -
Édes kinos gyöngye ez szünk
Vágy- s reménydús korszakának.
S hogy ha lány-köny hull az arczra,
Szebben fejlenek virági;
Hogyha lány sir, bánatából
Uj menyország mosolyog ki -
És a másik csepp lehullott
Edzett férfiu-kebelre,
Szirtet ért ott, és lepattant
Eltarolt mezőre esve.
S férfi-könnyé lett legottan,
Lett legottan jégviharrá,
Mely csak akkor oszlik el, ha
A mező leverte tarrá.
Férfi-könnyé, mely a keblet
Meghasítja, hogyha csordul,
S visszafoly a szivbe, ott hogy
Elrejtőzzék drága titkul.
S im lehull a végső csepp is,
Bujdosó hazafi-fejre,
Száraz ágnak nem kell harmat -
És tovább hull a tengerbe.
Ottan nyugszik a fenéken,
Híven óvja őt a tenger.
Híven óvja honfi keble,
Egynek tartván életével.
Csak ha fergeteg a tengert, -
S vész a szent hont felkeverte:
Akkor jő fel napvilágra:
Honfi-sziv, és tenger gyöngye.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 12. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Szalóczi Bertalan (1842-1895): A szép ifju király
(Emlékeztetésül …..nak)
A szép ifju király így szólt a leányhoz:
Szép fehér leányka, erdők gyöngyvirága,
Ne menj el, ne tünj el mit büvös látomány,
Ne süsd le szép szemed, hadd büvöljön lángja;
Hol termettél? Ki vagy?talán tündér leány?
Szeress engem, szeress, angyalom, kedvesem…
És a leány felelt suttogva, hogy: nem, nem.
Jere fel a dombra, s nézz körül a rónán:
Sárga dús kalászok, dallos, munkás népek…
Aranyos városok a kéklő ég alján…
- Én vagyok a király! – oda adom néked,
Csak szeress, csak szeress angyalom, kedvesem.
És a leány felelt suttogva, hegy: nem, nem.
Agg szülőd, testvérid, gyermek játszótársid
S a kik a szivedhez legközelebb állnak
Lesznek nagyurakká és nem maradnak itt,
Lesznek bámultjai az úri világnak…
Csak szeress, csak szeress angyalom, kedvesem,
És a leány felelt suttogva, hogy: nem, nem.
Tégedet a nőknek királyává tészlek;
Szépségben és fényben léssz te uralgójok;
Köntösöd pompája nagy helyen nem fér meg;
Lészen karpereczed, aranyfüggőd, lánczod;
Csak szeress, csak szeress angyalom, kedvesem.
És a leány felelt suttogva, hogy: nem nem.
Mellképed állitom fényes imaházba;
- A mint ti szoktátok a szentet s Máriát -
Szépségedről beszél majd a lant és hárfa;
S imádkozni járnak, könyörögve hozzád;
Csak szeress, csak szeress angyalom, kedvesem.
És a leány felelt suttogva, hogy: nem, nem.
Ellopom az égnek arany szivárványát,
A fénylő napsugárt arczodra köritem,
Lehozom melledre az égnek csillagát,
S egész ország népe szolgál neked hiven,
Csak szeress, csak szeress angyalom, kedvesem.
És a leány felelt suttogva, hogy: nem, nem.
Fényes trónra viszlek, és ha kedved tartja
Ezer meg ezer lény – akár ur vagy szegény -
Vérében fürdhetel… egy pillantásodra
Tied lesz a mi van e föld területén…
Csak szeress, csak szeress angyalom, kedvesem.
És a leány felelt suttogva, hogy: nem, nem.
Oh! hát mért nem szeretsz? De jer, jer közelebb;
Ha te nem jösz hozzám, ha te nem jösz velem,
Megölellek szépen s itt maradok veled…
Itt maradok végig egész életemen,
Csak szeress, csak szeress angyalom, kedvesem.
. . . . . . . . .
Levetem magamról a tündöklő bibort,
Megvetem egészen tündöklő koronám,
Húzok a lábamra zajtalan bőr bocskort,
S lészen a te hazád nékem is jó hazám,
Csak szeress, csak szeress angyalom, kedvesem.
. . . . . . . . .
Egymás ölén fogunk álmodozni szépen,
Beszélve egymásnak szép tündér-regéket,
Csendes éjszakában a csillag az égen
Csak bámulja miként csókolódzom véled…
Csak szeress, csak szeress angyalom, kedvesem.
. . . . . . . . .
Te megvarrogatod elrongyollott ingem…
Vasárnap reggelén a templomba megyünk…
S kis kunyhót épitünk a vadon erdőben
A hol hárman leszünk: én s te és szerelmünk,
És más egyéb senki… szeretsz-e kedvesem?
És a leány erre felelé, hogy: igen.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 10. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Hiador (Jámbor Pál 1821-1897): Dal a tengerről
Ki ingatag vagy mint a lány,
Szeretlek, oh szép oczeán!
Habod mit fest? Az életet:
Egyik karból más karba vet.
Éljen a hab!
Hisz ő szabad;
Emeljük égre homlokunk:
MI a habon uralkodunk.
A földön sir van, annyi sir,
Kincs itt, mennyit vitorla bir;
Az élet örvény, mely temet…
Hullám emel, mint serleget.
Éljen a hab!
Mert ő szabad;
Emeljük égre homlokunk:
Mi a habon uralkodunk!
Oly szük a földön a határ,
Alig röpülhet a madár;
Rab, vagy szabad, jertek velem!
Itt nyílik a szép végtelen.
Éljen a hab!
Csak ő szabad;
Emeljük égre homlokunk:
MI a habon uralkodunk!
Ezer hullám tör ellenünk,
Mi rajtok, ím – emelkedünk;
Azt kérdik: reng-e árbóczunk?
Árbocz helyett – reng poharunk.
Éljen a hab!
Mikor szabad;
Emeljük égre homlokunk:
Mi a habon uralkodunk.
Védcsillagunk ösvényt mutat,
Ha árbóczunk… az öntudat;
Ha minden csillag elborul,
Áll árbóczunk – véd karja tul.
Éljen a hab!
A míg szabad;
Emeljük égre homlokunk:
Mi a habon uralkodunk!
Hol a hajós? Talán pihen,
De a vitorlát látni fenn!
Ne sirj barát, ne sirj leány:
Jó a hullám: majd partra hány.
Éljen a hab!
Hisz ő szabad;
Emeljük égre homlokunk:
Mi a habon uralkodunk!
Ki ingatag vagy mint a lány,
Szeretlek, oh vad oczeán!
Ragadsz tovább mint a habot,
Hazátlan itt, hazátlan ott.
Éljen a hab!
Csak ő szabad;
Emeljük égre homlokunk:
Mi a habon uralkodunk!
Nincs méreg itt, vér vagy gyilok,
Csak a mosolygó csillagok,
Bár béke van, bár zúg a vész:
Minden szem itt az… égre néz!
Éljen a hab!
Mert ő szabad;
Emeljük égre homlokunk:
MI a habon uralkodunk!
A hullám oly magasra hány,
Mint a remény, ez égi lány,
Örvénybe vet, mit nyitva tart,
Midőn mosolyg – mosolyg a part.
Éljen a hab!
Midőn szabad;
Emeljük égre homlokunk:
Mi a habon uralkodunk!
Ha nő a hullám mint torony,
Az ember istennel rokon,
Egy percz alatt az égbe’ van:
Hazát jel ott a hontalan!
Éljen a hab!
A mely szabad;
Emeljük égre homlokunk:
Mi a habon uralkodunk!
Kit most a tenger messze visz,
Itt alszik egy barátom is;
Szabad világot áhita:
Hullája ér talán oda.
Éljen a hab!
Mindig szabad;
Emeljük égre homlokunk:
Mi a habon uralkodunk!
Itt a szabadság, itt az ég,
A nagyság és a semmiség;
A sziv csak itt – csak itt szeret,
Csak itt vehet lélekzetet.
Éljen a hab!
Hisz ő szabad:
Emeljük égre homlokunk:
Mi a habon uralkodunk!
Genus.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 10. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Thaly Kálmán (1839-1909): Tököli bujdosó hive – 1697.
Istenem, istenem, én édes istenem:
Immár reménységem csak te benned velem!
Szánd meg azért, szánd meg könnyeim hullását,
Ifju két orczámnak búban borulását.
Ime, eltelék más egynehány esztendő,
S talán még egynehány lészen eltelendő:
Mig bujdosásimnak ideje elfolyik -
Melytől az én lelkem meghomályosodik.
Kóborlok, kóborlok vaderdők berkében,
Kietlen kősziklák zordon rejtekében,
Farkasok vaczkánál, medvék barlangjánál…
Anyám, édes anyám, jaj ha te most látnál!
Karmazsin-csizmámat kövek meghorzsolák,
Fényes szablyám vizek rozsdával bevonák,
Kopott kalpagomnak lelóg a csákója
Nincs tollu mellette, törött a forgója.
Szép tigrisbőrömnek a szőre vedledez,
Pantalléromról a szkófiom fejledez;
Katona-dolmányom az idő elnyütte,
Aba-nadrágomnak se szine, se szőre.
Tarsolyom, lódingom vagyon ürességben,
Karabélyom még csüng: de nincs egy lövésem;
Hajh, pedig vadásznak én árva fejemre,
Nagy-véres szándékkal nyomorult éltemre.
Én istenem, ne hagyj el engemet!
Vezéreld kegyesen jártomat keltemet;
A mikor álomra hajtom bús fejemet:
A te szent árnyékod fedjen bé engemet!
Istenem, istenem, viselj gondot reám,
Ne vesd el szolgádat, légy őriző atyám!
Én üldözőimnek, kik törnek vesztemre,
Vérhüdött szándékát változtasd üdvömre!
- Homályban ülnek most hajdan szép csillagim,
Lassan teldegélnek bujdosó napjaim;
Ágak zörrenése, levelek hullása…
Hajh, én életemnek gyászra fordulása!
Emberlakta földet messze kell elhagynom,
Édes szülőhazám hiában siratnom;
Én szülőházamnak füstjét ha láthatom -
Könyhullatás nélkül azt is nem állhatom.
Az én lakótársim a mezei vadak,
Vándorló pajtásim az égi madarak;
Felettem repülő daru lekrúgat rám:
Válaszul fölzendül hozzá én bús nótám…
Hulljatok, hulljatok ti égi harmatok:
Hajnal közelgtével engem biztassatok!
Muljatok, muljatok ti éji setétek:
Napnak fölkeltével jobb napot reméljek!
Ti pedig szálljatok reggeli imáim
Miglen pihentek mennyek magas tájin…
Istenem, hallgasd meg te hiv szolgád szavát:
Deritsd föl mg egyszer kuruczok csillagát!
Épitsd meg oszlopát mi romlott hazánknak,
Szüntesd bujdosásit annyi hű fiának,
Tököli Imrének, Petróczi Istvánnak -
Mi nagy-asszonyunknak: Zrinyi Ilonának!
Szegény katonának se kelljen bujdosni:
De ágyudörgés közt labanczot csapdosni;
Adj uram háborút, jó kardot, paripát…
Emeld föl még egyszer magyarok zászlaját!!
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 9. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Komócsi József (1836-1894): A nap leszállt…
A nap leszállt,… a hegytetőkön
Reszket egy haldokló sugár.
Az éjnek árnya már a völgyön,
Pihen fészkében a madár.
Oh jöjj velem, ki a szabadba:
Ott fény van a vak éj felett;
Merengjen lelkünk a magasba -
Nézzük a csillagos eget!
Ott ama csillag: nézed, - remegve
Mint szórja szét sugárait;
A szivnek lángoló szerelme
Igy röpíti ki vágyait,
S a megmérhetlen messzeségben
A csillag rokontársra lel,
Ölelkeznek ők égi fényben,
Mint szerelemben két kebel.
Miért reszket kezed kezemben,
Miért hajtod le szép fejed,
Mi az, könyek vannak szemedben, -
Tán fáj e szó, beszéd neked?!
Ah értelek!… csak lobogó fény
Kábitotta el szivedet,
Lángolt cslaóka fénnyel égvén,
Lángolt, - s a porba leesett.
Te szeretted őt tiszta-híven,
S mire ő méltó nem vala, -
Szólottál hozzá: birjad szívem!
És ő… ő téged megcsala.
Nem vigasztallak, késő minden, -
Bár fáj, - könyeid hulljanak,
Meddig forrásuk van a szivben
Égetnek ott a sugarak.
Tedd kezedet, tedd kebelemre
S nézd ama futócsillagot,
Lángját a sötét éj benyelte
S csak egy kis sugárt sem hagyott:
Ha majd egykor a feledésnek
Éje borul szived felett,
Lesz egy hü csillagja az éjnek, -
Szivem, mely téged hőn szeret.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 8. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Tolnai Lajos (1837-1902): Hogy mint szeretlek én…
Hogy mint szerelek én – most nem tudod te meg:
Hátha azt mondanád, hogy ajkam hizeleg.
A mi édes, hevít, nyilt, őszinte, való:
Fájna ha azt hinnéd hogy mind csak puszta szó.
… Mikor majd itt ülünk párosan, csendesen -
Mert eljő ez idő, hidd el szép kedvesem;
Mikor nem számláljuk a perczet,, a napot,
Csak azt tudjuk te is, én is -: boldog vagyok.
Mikor elmulnak az első édes hetek;
Mikor mindig titkos reményre ébredek;
Mikor a kis kertben hol annyit mulatánk:
Két kis fekete szem mosolyg, nevet reánk.
Mikor udvar, szoba, egy kis tábor leend,
Törött puska, fakard, uj életet jelent;
Zászló, dob, paripa, lobog, ropog, - dobog -
Mikor mind eljő ez a háborús dolog.
Mikor hosszú, hosszú nagy boldogságra majd
Keblünk néha egy-egy futó panaszt sohajt,
Egymás ellen örök haragot fogadunk,
S szinte reszket a sziv, hogy mit mond ajakunk.
Mikor végre a sziv azt mondja, hogy elég:
S magától fölszakad az erős kötelék;
Zokogva borulunk egymás karjaiba
S mindenik azt hiszi: bennem volt a hiba.
S a nap ismét régi tiszta fényben ragyog,
Nevetünk, mint valánk olyan balgatagok.
Mikor – mikor - - oh én édes jó istenem
Mikor előttünk már mind ez csak mult leszen…
Mikor ott ülünk majd szép szelid alkonyon,
A körtefa alatt, ama kedves padon -
Mikor egymáséban nyugszik ismét kezünk,
S a nagy boldogságban csak nézünk – könyezünk.
Mikor már másban él mi bennünk lobogott,
Mikor érte leszünk kétszerte boldogok,
Ábránd helyett mikor ajkunk imát rebeg:
- Akkor tudod meg csak hogy mint szerettelek.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 7. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Tamásfi Gyula (1836-1902): Hafiza
I.
És kiment a sah vadászni,
Fölkelt a napnál korábban,
S cselédihez szól mosolygva:
„A legelső hajnalt láttam!”
És az első hajnal bűve
Hoz szivébe boldogságot,
Megszelidül szilaj lelke,
Mely előbb csak vadra vágyott.
A cselédség hajt a bérczen,
Hogy urának jól szolgáljon;
A sah meg a völgyben jár, hol
Harmat csillog a virágon…
Nefelejcsek és rózsák közt
Farzistánnak jár tündére:
Szép Hafiza tör virágot,
Habkezekkel, nászfüzérre…
Látja mindezt a magas sah
És fegyverét földre dobja,
Virágot szed ő is szépen -
Mosolyogva, szivdobogva.
És suttogja: „az a virág
Adja e nagy boldogságot,
Én is tűzök kebelemre,
Én is tűzök oly virágot!…”
Kókuszerdő rejtekében
Kis fakunyhó áll magában, -
Benn aggódik Ajdár lánya,
Szép Hafiza, nászruhában.
’Mirza késik, Mirza nem jő;
Elcsábúlt a vőlegényem!…’
S e szavakra könnyek árja
Fakad égő kék szemében…
S im betoppan a királyfi,
Bár anyjának szive fájjon -
Három napja ott bolyong, hol
Harmat csillog a virágon!…
Czipruslombok s kakukfüvek
Között Farzistán tündére
Szép Hafiza gyilkot ütött
Habkezekkel hű szivébe…
Látja mindezt a magas sah,
S bokrétáját földre dobja,
Szemeiből könyet töröl,
Fájdalmasan ezt suttogva:
„A vérvirág – ott a keblén -
Adott néki boldogságot.
Én is tűzök kebelemre,
Én is tűzök oly virágot!...”
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 6. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Hiador (Jámbor Pál (1821-1897)): Kivándorlókhoz
A drága tűzhelyet, melynek van ős moha,
Hol nyilt első napod, oh, el ne hadd soha!
Csak egy, csak egy a szent: a tűzhely, ő, a hon;
Ez a sziv és család, a többi mind – vadon!
Nem testvér, nem barát: árny az, mely künn ölel;
Kezet szorít veled: könyedre nem felel.
Mentek tán egyuton? Nem együtt, egyfelé:
Csak a felhő repül a száműzött elé.
Lásd, honn mindig van egy sarok, mely a tied,
A hol derit, avagy derül tekinteted;
Vagy rejtett köny van ott, vagy egy titkos mosoly,
Mit a világba’, hidd, fel nem találsz sehol.
Oly kevés egy mosoly, de kell, mint levegő,
Mert a ki rád mosolyg, anyád, vagy ő, vagy ő!
Szebb tőle a világ, sokkal könnyebb a lét…
Ha tarthatnád ma is, úgy mint akkor, kezét!
Ekéd mellett maradj, ne menj külfény után:
A hon képén kívül minden kép halovány.
Oh, el ne hadd soha a hon földét, egét:
Legdrágább könnyeid szórod vadonba szét.
Mert minden ut rögös, de minden ut között
Legvérzőbb tövisü mit jár a számüzött;
Fecskén hányszor sirék, ki fészkeért remeg:
Mennyit nyom a világ - egy fészek mondja meg.
Ville d’Avray.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 6. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Balogh Zoltán (1833-1878): Saul
Eltünt a nap lángszekéren,
Fák közt már is barna árny van,
Alszik paizs, lándsa mélyen…
S így beszél Saul, táborában:
Föl, fiuk ti, jöszte szolga!
Menjünk a barlang tövéhez,
Hol a táltos majd elmondja
Mit jövőnkről titkon érez.
Elmondja, mit lát a sorsnak
Mühelyében összegyúrni…
No s ki az, ki tőle borzad,
Mért remegsz úgy gyönge úrfi?
A fiuk közt legnagyobbik
Saul királyhoz így bezséle:
Jó apám, nézd, zápor omlik -
Még se mennénk tán az éjbe?…
A középső mondja halkan:
Táltosoktól, ah, úgy félek…
Inkább halljak ott a harczban
Mint e szörnyet lássam én meg!
S szól a legkisebb szeliden:
Oh ne kisértesd így teremtőd!
Bár, atyám, követlek híven:
Jobb nem tudni a jövendőt.
Ejnye a sok gyáva fattya,
Még nekem ti is feleltek?
A bátorságot ki adta
Visszaszólni?… békó nektek!
Vagy belétek szőáll e dárda!
No s, mi mást is jóslanának?
Népek lesznek leigázva -
Rabja lesz mind Saul királynak! -
Kincset hoznak aranytállal,
A leventék készen vannak,
Homlokukra gondot árnyal
Rémes képe a kalandnak.
S mennek a mélységes éjnek,
Rengett a föld minden lépten,
Itt-ott apró lángok égtek
A fölvert vadak szemében.
Már előttük áll a barlang,
Mint oroszlán, torkát tátja,
Ajtajánál pálma hajlong
Hosszu lombját lebocsátva.
És a fejedelmi ajk szól:
Mondd, mi lészen a jövendő?
Bujj ki, vén eb, rút lyukadból -
Dijul lesz kincs elegendő!
Bő ruhában, hordva sok szint,
Jő a táltos izzó szénnel,
A parázsra büvös port hint
S illatos füst terjed széllyel.
Majd piros-zöld felleggé lesz,
A fellegben sok, sok árnyék,
Roppant harczot visznek véghez:
De a vezér köztük áll még.
Győzhetetlen a Saul kardja!…
- Gőggel telve így kiáltott. -
Ám egyszerre mi zavarja?
Megismeri önmagát ott!
Három szép fiának vége,
Oldalánál mind elestek!
Ő is dől a kard hegyébe -
Fut nagy része a seregnek.
És a felhőkön lebegve
Fátyoltesttel, átlátszóan,
Sámuel próféta lelke
Ködös ajkán ilyen szó van:
„Ha király is, porba féreg!”
Milyen arcza, mily mogorva:
Zilált fürti hófehérek,
Hószakállal egybefolyva…
Oh ne lássam, megvakúlok!
S visszafelé rohanának,
És hátunk mögött lehullott
Kárpitja az éjszakának.
Lángszekéren jött fel a nap
S diadalt lát Júda táján:
Saul vitézi megszaladtak -
Teljesült az éji-látvány.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 5. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Várady Gusztáv (1836-1873): Rabmadárhoz
Dalra dalra kis madárka!
Mért vagy egyre csüggeteg?
Isten adta néked a dalt,
senki sem tilthatja meg.
Zengj miként egykor szabadban,
Mint sziedben irva van!
Zengj örömmel, lelkesedve,
Most merengőn, majd vigan.
Énekeld meg a ligetnek
Csendben lévő rejtekét,
Virányát a völgynek, a mely
Illatát lehelli szét.
Üdvözöld örömdalokkal
A hajnalt, kelő napot;
Bibor vánkosán köszöntsd a
Szúnyadó alkonyatot.
Énekeld a szabadságot,
Melyben éltél boldogan,
Siragassad a rabságot,
A hol szárnyad kötve van.
Zengedezz reményt, szerelmet;
Zengd jövődet, multadat;
Zengj mindent, csak azt ne, mire
Mint rabot tanitanak.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 4. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Várady Gusztáv (1836-1873): Zene alatt
Húzzad czigány, ne kiméld a húrokat;
Húzd míg a húr fájdalmában megszakad!
Magyar a dal, magyar ember hallgatja,
Ilyen dalért a ki magyar
A lelkét is od’adja.
Húzzad húzzad! Sirjon az a hegedű,
Majd kaczagjon, mint borúra a derü;
Húzzad, húzzad, szomorúan majd vigan!
Ugy magyar dal a magyar dal
Szomorúra ha víg van.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 4. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Szász Károly (1829-1905): Nyugasztaló
Hánykódik a szívem
Töprengve gyakorta,
Balsors ha reményit
Örvénybe sodorta;
S a melybe fogóztam
Hajh, csalfa hiszemben,
Tört deszkadarabként
Uszkál a vízen fenn…
De majd belenyugszom:
Ég úgy akará!
- Borúlj, feledésnek
Lágy fátyola, rá!
Nyújt ifju virágot
Jobb kézzel az élet;
S egy szél ha reácsap,
Szine-illata széled,
Szép lombja letépve,
Lágy szirma kiszórva,
Kilátszik a tüskék
Csontváza alóla;
Ott volt az, előbb is,
Csak lomb takará…
- Borúlj, tavaszéjnek
Lágy fátyola, rá.
Ábránd, szerelem, mely
Kéjt bőven igére,
s helyette, ni! Mérget
Csöppente a vérbe:
Úgy tünt tova, mint egy
Tündéri igézet,
Itt hagyva a lázat,
Elvive a mézet,
S a lassu halálnak
Hervasztva karán…
- Borúlj, szelid álom
Lágy fátyola, rá!
Ittam poharadból
Kétszinü csalárdság!
(Hinnéd: hogy a rózsát
Méregbe bemártsák? -)
Majd vad gyülölet jött,
Széttörve bilincsét,
Nyomában a vak düh
S a mérges irigység;
Mérgét e kigyófaj
Szívembe mará…
- Borúlj, könyörület
Lágy fátyola, rá!
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 4. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Szilády Áron (1822-1937): Szadi dalaiból
I.
Boldog isten! Kegyelmedet koldulom,
Kín s szerelmem bilincseit hordozom.
Nincs a rabnak – nevem nekem sem lehet,
Mondjanak bárkinek, - minek, jól vagyon -
… Kell-e éltem? – ha kell, tiéd, elvehet’d,
Nem szabódom, rabod vagyok angyalom!…
A tudákos ne mondja rám hogy ’bolond’
A miért ily tudatlanul szól dalom;
Fülemüle szokásaként a rózsát,
Mennyi csak van, dalaiba foglalom: -
Kapzsi szem csak gyümölcs után tekinget
Mig virág kell nekem s egész kert, fa, lomb.
Lény, alak, szin elég neki, én pedig
A teremtő-erő jelét bámulom
S búval ejtem ki azt a szót, a mivel
Más egyébről hiába kell szólanom!
Nem szeret vagy szeret, - legyen bármelyik
Én szerelmem magamba nem fojthatom:
Életemtől ha válni kell, kész vagyok,
… Jaj de tőled, te tőled nem,angyalom
És ha végig te Sz’adival s én veled…
E világon lehetne-e, s mi bajom!
II.
Be sokára hajnalodik, be sokára kél fel a nap, -
Álmodozom a tarka álmak elaludni mégsem hagynak.
Oh te reggel! Merre késel, lelkem úgy vár, egyre viraszt -
A müezzin nem kiált még, vajon hát ez mit akarhat?!
Berekedt-e torka minden kakasnak hogy egy sem ébred, -
Fülemüle egy sem él-e, - ez a holló száldogál csak?
… De talán te kérdezed, mért lesem, várom úgy a hajnalt, -
Mivel akkor – úgy reménylem – leplezetlen láthatandlak.
Uram isten! Add megérnem, ha tovább nem hagysz is élni,
Boldogabb ki vizbe fullad, mint kik egyre somjuhoznak!
Ki nem állja szívem a bút, mely miatta öldököl, tép, -
Keselyünek körme, halál szegény zöngő kis szúnyognak!
… Mivel érdemeltem azt, hogy gonosz ellen-kézre adtál?
Kezed öljön, ontsa vérem, bűnömért hagyd így lakoljak!
Mind hiába árva Sz1adi! Meg a kőszív úgy sem indul,
Nem, ha szinte könyeidtől köve járna két malomnak;
Szegény koldus, más kilincsen ha zörgetsz, tán észrevesznek, -
Itt hijába esdekelnél, soha csak jó szót se’ dobnak!
III.
Ez az édes, andalitó mámor el ne hagyjon engem;
Ez az én – nem én vagyok már, de te élsz az én szivemben!
Az az égi fölkelő nap ha jön este meg letünik,
Nem ily kósza vagy te, oh nem, ragyogásod véghetetlen!
Ha eszembe vettem olykor, keserite aggodalmam.
De ha ujra rád tekinték, tovaszállt s bánat menten:
Nem is ér fel azzal a föld s világ minden drága kincse,
Ha szerelmed üdvöt igér lánggal égő két szemedben!
Hisz’ a bölcs is erre számít, ez az a mi jóra készti,
szeme kibla-köre* néz, hogy ne magát, - ha’ mást szeressen.
Oh te bölcs, ki üdvre vágyol, hagyd keressem én is üdvöm
Te a jámbor élet útján, én epesztő érzelemben; -
Ez az a mi összezuzza kebelét a bősz irigynek,
Ez az a mi egyesiti kebleinket idvezülten!
… De ha sorsod a szerencse zaboláját kivetette,
Letehetsz a szép reményről, az a menny a földre cseppen!
… De azért a hütelent meg ne sirassad árva Sz’adi,
Lesz, ha kell ma, egy helyett száz, - tehetnél-e helyesebben?
IV.
Bort, ha mondom!… h’sz innen onnan égre száll
Barna tojás-héjjból a hajnal madár.
Mámoromnak is szakuljon föllege,
Bort, ha mondom, - szinig álljon a pohár!
Illatában leng az éden lágy lege,
Hogy ha csordul égi hangon e hab-ár.
Bő szerelmem bő keserve lelkemen,
Jaj de mégis és azért is kedvsovár;
Kedvsovár és kedvesemnek rabja bár,
Bort ha mondom!… hol a legnagyobb pohár?! -
(* Mely a napkeleti részt jelöli a mesékben, merre imádkozás közben fordulni kell.)
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 3. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Tóth Endre (1824-1885): Oh örülj…!
Oh örülj én szépem! Még hüvös a reggel,
Még árnyas fák néznek a rónai érbe;
Még köszönt a virág a te szép neveddel,
Még tükröd a harmat a fühegyen ége.
Még madárénektül zeng a levegőég,
Édes hang tölti be a széles rónákat;
Tarka pázsitjára nem vet a felhő még,
Legfölebb ha néha egy suhanó árnyat.
Még elődbe hajlik lombjával a faág,
A fakadó bokor lábaidhoz térdel…
Mindenét kinálva erőszakolja rád,
Hogy, ha el nem érnéd kis kezeddel, érd el.
Pillangók repülnek reszkető hullámon:
Ifju vágyaidnak feltámadt tündéri:
Egykor elszállottak tőled mint az álom,
Most nem kell futosnod, kezed mind eléri.
Illattól terhelten jön a csendes lebel,
Távol kéklő hegyek, a mult erdejébül…
Szied az illattól, melyet reád lehel,
Titkos emlékidnek gyönyörébe szédül.
Oh örülj én szépem! Mosolyodtul nyerjen
Lombok nyilásin át dics sugárt e szent hely,
Mint rejtett vallásház, melyet hű szerelmem
A multért a jövő templomául szentel.
Oh örülj! Lebbentsd el szellemed szárnyával,
Mely elborít tőlem, lelkedrül az árnyat;
Melyre minden egyes pillantásod rávall,
Bár tagadja ajkad, hogy névtelen bánat!…
Avagy a multakon ábrándozó lelked:
Visszanéző madár, szállván a tengeren?
Ohajtva a multat, a jövőért repked,
És sivár néki a mindig tartó jelen!? -
Valamint az álom az alvás ábrándja:
Ah minden ábrándunk az ébrenlét álma…
Épitsd az eszményit lenn a valóságra-
Együtt üdvezülés, kárhozat szétválva.
Jöjj! Hadd ábrándozzak álmodó lelkeddel
A távol jövőért és a multba vissza…
A mi itt volt s ott lesz. Szivemben leled fel
Mig lelkem rám tapadt szemed fényét issza.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 3. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Nyilas Samu (1830-1874): A farizeus
Zsidó volt hajdan – most, keresztyén;
Dicsekvő most is – mint vala;
Templomba jár… s ott térdre esvén:
Körültekint, nincs-e maga?
Hadd lássa más is, mily kegyes!
S imádkozván: eget keres.
Ugy tetteti… míg gondolatja,
S önző szive mást mond belöl -
Nem úgy érez a mint mutatja.
De ha látják mindenfelől:
Jótéteményt is osztogat-
És így vakít el másokat.
Szánakozó – a hogy a szegényen
Segítsen: kölcsön ad neki,
Aztán azt, a törvény nevében,
Kétszer visszafizetteti.
Titkon uzsorás és csaló;
S ha láttatik – vigasztaló.
Fejét magasra hányja gőgje,
Kevély – még is alázatos…
Földig hajol; de ha előtte
Te nem hajolsz: reád tapos -
S ha nyögsz a porban e miatt,
Ő lesz első, ki megsirat.
A nagy tömeg szemét beköte,
Igy lesz neve: emberbarát!
S az útczán hangosan köszöntve:
Kiönti rád nyájas szavát…
Veled nyilván kezet szorít,
S hogy viszonozd – így bátorít.
Ne higy neki! Tekintsd meg arczát:
Onnan lövel rád gúny nyila -
vizsgáld mélyen és lelkén hass át,
Az fog neki majd fájnia…
Ne mondd jónak – és légy hideg:
Kevély szivét e vérzi meg.
S boszút esküdni kész fejedre,
De csak titkon – nyiltan: ne félj!
Jobban hat úgy a vak tömegre,
Ha szól: „közvélemény itélj!”
Én böjtölök, s imádkozom;
S megbántómat sem átkozom…
Farizeus! Ki, hogy ne lásson,
Szórsz a világ szemébe gazt -
S hogy ellened föl ne kiáltson,
Keresztre húzod az igazt!
Vétked az Úr előtt vagyon,
S az ima: átok ajkadon.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 2. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.
Greguss Ágost (1825-1882): A korinthosi ara (Goethe után)
Korinthosban ismeretlen járkál
Egy ifjú, Athéne gyermeke.
Szives látást remél egy polgárnál:
Apja régi jó barát vele;
Kis fiút meg kis lányt
Rég egymásnak is szánt
Hitves társakúl a két szüle.
De szívesen látják-é, ha értek
Drága jót áldozni nem kiván?
Már azok keresztyén hitre tértek,
Ő pedig, s családja, még pogány.
Uj vallás ha gerjed,
Hűséget, szerelmet
Gyakran irtnak káros gaz gyanán’.
Alszik immár a ház minden tagja,
Apa, lányok – csak az anya nem.
Ez az ifjat nyájasan fogadja
S díszszobát nyit néki íziben;
Bort hoz a serlegbe,
Ételt rak elejbe,
S gondoskodván, jó éjt mond s megyen.
Ámde nem költi fel az étvágyat
A bőséges, ízes ételek.
Inni, enni nem kiván a bágyadt,
S ágyra dől ruhástul, gépileg.
S már elszenderednék -
Hát egy ritka vendég
A nyilt ajtón hozzá közeleg.
S látja mécsinél, hogy a szobába
Halk-szerényen egy leány halad:
Tiszta fehér fátyol- és ruhába,
Homlokán aranyos gyászszalag.
Ifju látásátul
Megriad, elbámul
S hó kezét emeli az alak.
S mond: Oly idegen vagyok hát itthon,
Hogy vendéget sem jelentenek?
Igy tartanak, hajh, kamrámba’, titkon!
S most elfognak szégyenérzetek.
De azért ne kelj föl
A nyugovóhelyről;
A mint jöttem, úgy el is megyek.
Oh maradj itt, lelkem szép leánya!
Szól az ifju s fölkél sebesen:
Ime Ceres, Bacchus adománya;
Te meg Ámort hoztad, édesem.
Sápaszt ijedséged!…
Jer! Az istenségek
- Lássuk – hogy mulatnak többesen.
Maradj, ifju, maradj tőlem távol!
Számomra nincs földön élvezet.
Jó anyámnak beteg ábrándjából
Már a véglépés megtétetett.
Hajh! Ő, lábbadozva,
Egeknek áldozta
A virágzó ifju életet.
S víg csoportja régi isteneknek
Csendlakunkból menten kivonúl.
Most keresztfán megváltót tisztelnek
És csak egy istent látatlanúl;
Állatot: bikát, kost
Nem áldoznak már most,
Hanem embert irgalmatlanúl.
S a fiú kikérdezé a lyánkát
S minden kis szavára figyele.
Oh mily üdv! Te vagy az én arám hát?
S szűmnek itt kell téged lelnie?…
Csak te vallj tiédnek!
Áldását az égnek
Hozta ránk apáink esküje.
Nem lehetsz enyim te, drága lélek,
Mert anyám téged hugomhoz köt.
Hajh! Míg én kamrámban búmnak élek,
Gondolj rám is karjai között,
Rám, ki csak rád gondol,
Szerelemmel, gonddal,
S nem sokára földbe rejtőzött.
Nem, nem! Itt e lángra esküszöm meg,
Melyben a jó Hymen van jelen,
Megmaradsz te nékem s az örömnek
És atyám házához jösz velem.
Telepedjél hozzám,
Kedvesem! S lakozván
Üljük meg nászunkat véltelen.
S jegyet váltnak: a hölgy arany lánczát
Nyujtja immár vőlegényinek;
S ez a hölgynek nyujtaná a tálczát,
Mely ezüst s kitűnő műremek.
Nem nekem való ez!
Hanem – a mi jó lesz -
Fürtjeidből egyest elveszek.
A kisértetóra kongott épen,
S szinte csak most lett jól az ara:
A sötét bort, véreset szinében,
Mohón itta halvány ajaka;
de morzsányit sem vett
A kalácsbul, melyet
Hive nyájasan elé raka.
Most az ifjunka nyujtván a csészét,
Mohón isik ez is nedviből.
Szive beget! A szerelem részét
Kéri hölgye érzelmeitől.
De hijába kéri,
Az nem enged néki,
S a fiú zokogva ágyra dől.
Oh be fáj, hogy szenvedsz! – és legottan
Vőlegénye mellé hanyatlék:
De ha hozzám nyulsz, hajh! Borzadottan
Érezed majd, a mit titkolék.
Mert hó fehérségü,
De jég hidegségü,
A kiért szerelmed lánggal ég.
És az ifjú hölgyét megragadja
Szerelem ifjú erőivel.
Áthevül majd nálam tested fagyja,
Bár a sírból küldtek volna fel!
Csók, leheletközlés!
Szerelem-özönlés!
Én tüzem hát téged nem tüzel?
Szerelemtül mind összébb szorúlnak,
Könnyekkel vegyülnek élveik;
Csügg a lány, tüzajkán a fiúnak,
Egy a mást egymásban érezik.
Ifja kéjdühére
Hevül dermedt vére,
De mellében szív nem rezzenik.
Ezalatt még a ház gondos anyja
A folyosón végig megyen és -
Hallga csak, mi nesz?! Soká hallgatja,
S a mit hall, oly különös, mesés.
Vőlegény meg ara
Panasz- s gyönyörszava,
S őrjöngő szerelmi hebegés.
Megáll az ajtónál, meggyőződni,
Hogy gyanúi mennyire valók;
És a mit hall, bosszusággal tölti:
Lágy enyelgés, kemény esküszók…
- Csitt, a kakas ébred!
- De a jövő éjet
Ujra nálam töltöd? – S ujra csók.
Most az anya enged a haragnak
S bényit a szobába sebesen,
Hát e házban oly leányok laknak,
Kik így kapnak az idegenen?…
De a lámpafényben
- Úristen az égben! -
Önleányát látni kénytelen.
És az ifju, első ijedtébe’,
Hölgye fátyolát boritaná,
Meg a szőnyeget, a lány fölébe;
Hanem ez magát kioldozá.
Mintegy bűerővel
Emelkedik ő fel
A nyugágyon lassan, hosszuvá.
Anyám, anyám! – süket hangja zendül:
Sajánlod tőlem ez éjszakát?
És elüzesz innen a melegbül?
Csak uj kínra ébredtem tehát?!
Nem elég-e neked,
Hogy szegény gyermeked’
Oly korán a sírba szállatád?
Ám a nagyterhű rekeszt fölássa
Bizonyos törvény, s megjelenek.
Papjaitok énekes zugása,
Áldásaik nem segítenek.
Só, viz orvosságod
Nem hűt ifjuságot,
Hajh, szerelmet föld nem hűti meg.
Vénus nyájas temploma még állott,
Hogy szülőn ez ifjunak igért.
S te anyám, hajh, szavadat nem állod
Egy külön, bal eskü kedviért!
Isten ám nem hallgat
Meg oly fogadalmat,
Mely a nőtül elveszi a férjt.
Fölkergetnek a mély sirbul engem,
Még keresnem elvont javamat,
Már elvesztett férjet még szeretnem
S vériből táplálnom magamat.
Mikor az elvérzett,
Máshoz hajt a végzet,
S hull a sok fiatal áldozat.
Szép ifjú, te sujtva vagy halállal,
Elaszol, elfonyadsz e helyen.
Te a lánczot vetted tőlem által,
Fürtödet meg én viszem velem.
Nézd meg jól: a hónak
Színiben vagy hónap,
S barna léssz csak ismét oda lenn.
Halld, anyám, mit lányod végül kiván:
Máglya kell nekünk, kik szeretünk!
Bánatos kis házamat kinyitván,
Lángok által nyugtot adj nekünk!
Mig a szikra serczeg,
Mig a hamu perzseg,
Régi isteninkhez sietünk.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 3. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv : Akad. Nyomdájánál 1863.
Szász Károly (1829-1905): Búcsú-pohár
(Kúnszentmiklós 1863. jun. 16.)
Barátim, e pohár tiétek!
S szegény szívem most érzi már,
Hogy titeket itt hagyni vétek!
- S jaj, hogy ez a bucsú-pohár!
Hatszor virult tavasz virága,
Hatszor borúlt rá hólepel;
Virágot ejte rám futtába
Az év, - havát nap itta fel;
Már összeszoktat – úgy reméltem -
A hét tél s ugyanannyi nyár…
- A hetediket meg nem értem
Mert hajh, ez a bucsú pohár!
De kurta percz is örökélet,
Ha emléke örök marad.
Szivemről soha el nem széled
Oh drága mult, napsugarad!
Elvesztve bár: örökre birlak;
És itt vagyok: távozva bár;
E pohárban is fényed csillog -
Pedig ez a bucsú-pohár!
De más fény szökken szemeinkbe:
Búcsú-pohárhoz búcsu-köny,
Szivemet fogva, - visszaintve; -
Mit tegyek véle? Széttöröm?
Nem! – Mint borába Kleopátra
Gyöngyöt dobott: E gyöngy se kár;
Hadd olvadjon föl e pohárba,
Oh mert ez a búcsúpohár!
S mégis! Poharam, légy setétlő -
Boruljon bús köddel borod!
Oh mennyi, mi szivemnek féltő,
A mit szerettem, itt marad!
Azt jól tudom: mit hagyok itt el,
Azt nem tudom: rám ott mi vár,
S indúlok roskadozó hittel…
- Jaj, hogy ez a búcsú-pohár!
De félre bú! Töltsétek ujra!
Ez már a végső igazán!
Vitorlám’ hajnali szél fújja,
S ott int a ködben uj hazám!
Hazám -? az egy van, jó barátok!
S azért is illő inni már;
„Legyen boldog hazám s hazátok!”
- Ez köztünk a bucsú-pohár.
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 1. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv : Akad. Nyomdájánál 1863.
Tompa Mihály (1817-1868): Arany lakodalmon
Hol a násznép, a mely ma ötven éve
Körülfogá az ifju mátkapárt?
S hol a sziv, mely vágyban dobogva, égve,
Az esküszó- s a szent áldásra várt?
A vendégek lassan mind szétoszoltak,
Nyugatva rég a néma temetők…
S megvan java a régi vonzalomnak
Tinálatok, hűn aggott szeretők!
Még akkor a sziv csak remélt, sovárgott,
Sejdítve ment a távol czél után;
Fakadt a lomb, hozott az ág virágot,
S bár üde volt is az: - virág csupán.
Most a leélt, gazdagmult néz felétek,
Remény, várás kétsége nincsen itt; -
Omolhat a levél! Ti már szedétek
Ama termő fának gyümölcseit.
És mily nap ez! Minden cseng és sugárzik…
Örömit a percz ontja pazaron;
Itt vannak a fiak, s itt unokái,
Öreg s ifju, sok ölben és karon;
S úgy, mint ki félig alva, félig ébren,
Tudalma két világ között lebeg:
Látjátok a boldogság szenderében
Mind azt, mi történik körületek!
És annyi szép emlék titkon előjön,
Hogy sok felejtettről tanú legyen;
Nem fekszik súly az elöltött időkön,
Nincs szemrehányás a nagy életen;
Oh, e csalárd vizen kik így hajóznak:
A sors-kegyeltek száma oly kevés!
Mig a sivár ut vége: millióknak
Nem partra-szállás – partra-vettetés.
Itt ülnek ők, - a tél fehér havával, -
Bizalmasan fogván egymás kezét;
Alig szólnak – s egy-egy tekintet által
Foly köztük a szives, titkos beszéd.
Kedvök dereng, borong… könnyen mosolygnak,
S előbb, mint a futó köd elrepült, -
- Szakadt felhők között bujkálva a nap:
Egyszerre látni árnyat és derüt.
Oh ez magasztos kép, ez ritka látvány…
Merengni lelkünk rajta úgy szeret!
A homlok fensége- s sziv tisztaságán
Előtünik a felsőbb eredet.
Érzés, kedély: nyugodt, mély, tiszta tenger,
Mely fölzavart, sekélyes volt elébb.
- Az életben kétszer legjobb az ember:
Midőn idejön és innen kilép.
A kegyelet hű érzetével állva
Körületek, ti fáradt vándorok!
Elménk e dús e hosszu földi pálya
Áldásain, küzdelmein forog.
S ha szivünk kész hogy érzelmit kiöntse:
Ajkaink az igaz szót keresik,
Mert számos év, világi jó, szerencse
Nektek kivánva: - visszásan esik.
És míg magunk felett mélyen sohajtunk
Állván az ut s forgószél közepén:
Rövid s minden, mit nektek mondhat ajkunk,
Az élet e szép, boldog ünnepén:
Rátok, - kiket a zajgó élet árja
El nem szakaszthatott, - együtt ragadt:
Egyszerre jőjön a vég, mely lezárja
Szelid álomra a szemhéjakat!
Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 1. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv : Akad. Nyomdájánál 1863.