midőn
Kisfaludy Károly sirszobrát megkoszorúzá.
Pest, december 12. 1859.
(Vonatkozással Tompának „Pusztuló erdő” című költeményére.)
Ne zöngjetek: pusztúl az erdő,
A régi tölgy korhad, kidől,
S csak csenevész cserj, satnya sarjak
Fakadnak aggott törzsiből;
S hogy így a büszke bércvadonnak
Helyén maholnap lész’ avar,
s a gyáva bokrok meghajolnak
Ha köztük a szélvész kavar…
Ne féltsétek hazánk jövőjét:
Ép még a sarj: az ifjuság!
Ván törzs ha dül: nyomán virulván
Nő új sudar, szép lombos ág.
S az új deréknak sarjadása
Reményt igér, századra szól:
Megküzdend egykor a viharral -
Nem fél nehéz csapásitól.
A vén fa törzsét bár szu örli:
Az ifju sarjban ép erő;
S a százados tölgy árnyokában
Magasba vágy, egekre nő…
Óh, én nem félek pusztulástól,
Én bizton nézem a jövőt:
Álland az erdő büszke disszel --
Emelve még a bérctetőt!
Nem törpülendnek el növési,
A rengeteg nem lesz avar:
Hisz ép a sarj, hisz ifjuságunk
Romlatlan, edzett, és… m a g y a r:
Mutatok egy szép ifju szálat,
Koronás nagy csernek fiát:
Nézzétek őt, jövőnk reményét -
Hazánk lelkes N á d a s d y á t!
Nézzétek őt: ez ifju hajtás
Jövőnknek biztos záloga:
Hogy el nem veszhet a nagy erdő -
E drága sarj meggyőz m a g a!
Ő rajta csüng most ifjuságunk,
Mindannyian szeretjük őt:
Hozzá – szivünknek kedvencéhez -
Csatolva szépet és dicsőt.
Nagy honfiúnak nemzedéke,
Nagy honleány szülötte ő:
S nemes fajának már sajátja
A tiszta érzés, tetterő.
Dicső apák nyomában indult,
Itt sast nemzének a sasok;
- Óh bár hazánk szép erdejének
I l y e n diszsarja volna sok!
Ajkán csupán magyar szó zendül,
Keplében hű magyar sziv él,
Sötét szemében nagy jövőnek
Fényes hajnalsugára kél;
De ő k ü l s ő l e g is magyar… kis
Kalpagján kócsagtolla leng,
Magyar szivét dolmány takarja,
Érc-sarkantyú siralma cseng.
Nőjj régi törzsnek ifju sarja!
Kiméljen a vihar, veszély!…
Szeresd a földet a mely éltet,
H a z á d b a n és h a z á d n a k élj.
Igy lészen áldott életpályád,
Repkényen jársz, s virágokon:
És mint vagy mostan mi r e m é n y ü n k -
Lész b ü s z k e s é g ü n k egykoron.
Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.
2026. máj. 4.
Thaly Kálmán (1839-1909): Ifjú gróf Nádasdy Ferencnek,
Szász Károly (1829-1905): Hedvig. Költői beszély négy énekben.
ELSŐ ÉNEK
1.
A kárpátok kék ormán át
Viszik Lajos király lányát,
Viszik Magyarország kevit;
Isten hozzád drága Hedvig!
Zug az erdő: isten veled!
S hint utjára zöld levelet.
Rája irja harmat könnyel:
Oh ne menj el, oh ne menj el!
És a mint lehajlik ága
Földig a legény nyomába,
Visszazörren bús-csörögve:
- Isten hozzád, mind örökre!
2.
Áll magosban a hegy orma;
Hol a föld s ég öszveforrva,
S éjjelenként, pásztoroknak
Őrtüzeik ha lobognak.
Szerte üzvén a sötétet:
Csillagokkal öszvevéted,
Mig a csillag kósza fényét
Pislogó őrtűznek vélnéd;
Hol ha csörtet szörnyű vadkan,
Menydörgés kel a vadonban,
És ha dörgés szól le menyből
Azt gondolod bölön bömből:
Hol magyarhon és lengyelföld
Találkozva testvérkart ölt,
És egy bérczen kettős erdő,
Tölgyes fenyves koszorú nő,
Mint e g y büszke homlokon, a
Két öszveforrott korona.
3.
Két korona most elválik…
Oh Lajos, viseld halálig!
Oh ne oszd meg kélt lányod közt,
Sok gyémántot sok köny föröszt!
Szegény gyönge Hedvigedet
Észak felé hogy viheted?
Az a hideg ég, meglátod,
Elhervasztja e virágot…
4.
És kiérnek a tetőre,
A szem végtelenbe vész,
A mint hátra és előre,
Régi s uj honára néz.
Könybe vész a drága mult,
S a jövő is oly borult,
És a könnyek rezgő árján
Nem derül fényes szivárvány.
Ott elől oly zord a lég,
Metsző hűs szelek fuvalnak,
Szárnya megfagy kedvnek dalnak,
S hült szivekben láng nem ég.
Búsan visszanéz a lányka,
És szivének régi lángja
Kebelében ujra dúl.
Búcsut int fehér kendője,
Ah! bár volna szemfedője, -
És zokog és könnye hull…
5.
Milyen boldog volt mint gyermek!
Bölcsejében már szerelmek
Játszadoztak fürtivel.
S most, hogy szüzzé felvirulva
Hőn szeretni megtanulna.
Üdvét most veszíti el!
Gyermek volt még, szőke gyermek,
Mikor eljegyezte atyja,
Hogy a kis Vilmos herczegnek
Mikor megnő, nőül adja.
A fiu, mint ifju pálma,
Karcsu, büszke, eleven, - de
Mint a hajnal legszebb álma
A leány oly nyájas, szende.
És az évek
Üzték egymást, mint a perczek,
S a királylány és a herczeg
Felnövének.
S mintha ifju csemetére
Metszesz mélyen betüket
Hogy kicsordul fehér vére,
Az megtartja a jegyet,
S ha fel is nő, vén koráig
Látszik az s be nem heged:
Ugy viseltek ők is váltig
Sziveikben egy sebet;
Fájt: hogy oly sokáig érik -
Édes volt: hogy végit érik.
6.
Ah! de a sors másként végez,
És parancsa szívet vérez,
Lengyelország régi tronja
Lajos büszkeségét vonja.
Kisebbik leánya Hedvig
Lengyeleknek megis tetszik.
De nekik erős király kell,
Mit csinálnak ily gyerekkel?
Északon, Lithvániában
Ül Jagelló trónusában,
Népe, maga, mind pogány, -
Krisztus tövis koronája
Még nem díszlik homlokán,
Oly hideg, zord, mint hazája.
De a lengyel koronát
S a magyar király leányt
Szép szavakkal kérve-kéri,
Keresztény lesz azt igéri.
És Lajost a hatalomvágy
- Mely nyugodni soha nem hágy, -
S a szent ábránd: hogy e néppel
A keresztet vétetné fel,
Ösztökélik egyaránt;
És a trónnak s a keresztnek,
Melyet köny és vér feresztnek,
- Feláldozza a leányt!
7.
Ah! a boldog szép arától
Üdv, szerelem messze pártól,
S a királyi diadém
Aranyfürtü szép fején
Örök gyászu zárda-fátyol.
Mindegy! – mégis menni kell!
Ennyi búval, ennyi gonddal,
Kinja csak nő minden nyommal,
Hisz a hontól válik el:
Hol a szerelem reménye
Volt egének csillagfénye,
Hol a játszi ifjuság
Mint mézet rejtő virág
Nyilt szivében; mint a bimbó
Mely tavaszról álmodik, -
S mikor kelyhe megnyílik,
Körülötte tél, fagy és hó!
De mit használ már a vágy
S a megölt emlékezet?
Zord férj nyújt feléd kezet,
s a hová apád vezet:
Kínpad, nem menyasszony-ágy!
MÁSODIK ÉNEK
1.
Szép ha a fagylepte észak
Zord tetőin cserfa zöldel,
s ágait az enyhébb évszak
Béboritja zsenge zölddel.
Mohval fedett erős karja
A gyöngébb repkényt takarja
Védve vész és vihar ellen.
Igy talál a gyenge nő is
Védet a zord férfi-mellen,
Igy fonódik rája ő is.
De a repkény, ah! Mivé lesz
Ha a csernek durva karja
Őt ölelni is akarja?
Összetipró terhet érez,
És kibontakozni vágyván,
Elalél a cserfa ágán.
- Vad Jagello, gyönge Hedvig,
Egy a máshoz nem talál.
Mi a durva csernek tetszik,
A repkénynek az halál!
2.
Oh miért is, szerelem!
Értelmed oly végtelen!
Édes, rezgő, égi harmat,
Enyhítő a szomjas ajkat, -
S szörnyű tenger, hol a vad
Mélységekben kín fakad!
Enyhe sugár, hold sugára,
Mely álmot sző a virágra,
Édes álmot hő varázst, -
S iszonyu láng, mely hová jut
Mindent éget s hideg hamut
Hagy hátra s izzó parázst!
Gyenge vadgalamb bugása,
Mely csak édes könnyet kér, -
S ordító vihar zugása
Melytől megjeged a vér!
Tiszta lelkek hő ábrándja
Mely az egekig emel, -
S forrongó bér bűnös lángja
Melyet a pokol benyel!
Szent vigasz a bánat-éjben,
S mardosó kin tiltott kéjben!
3.
Igy szövődött kélt elem
Hedvig életén át,
Édes s kinos szerelem
Vivta véle harczát.
Ah! melyik emészti jobban?
Az melyet rejt szent titokban
Régi mátkájához?
Vagy mely a királyi széken
Lebeg fölötte setéten,
Mint felhő mely gyászt hoz? -
Azt feledni kell örökre,
Akarná s nem birja,
Nem hazudhat szeme tükre
S nincs sebének irja;
Erre esküjét fogadta,
S az előtte áll szünetlen,
De jogát a sziv nem adja -
S hogy állhasson annak ellen?
Nappal mindig egy gyűlölt kép
Áll előtt,e s a hová lép
Még is egy más kép kíséri;
Éjjel undorodva érzi
Egy gyűlölt kar ölelését,
Egy átkos kebel verését,
Mely a mint feléje dobban
Eltaszítja mindig jobban…
Álma ujra visszahozza
Azt a képet melyre vágyik,
S bár ezerszer megátkozza,
Szive még is áldja váltig.
És szünetlen
Fel felretten,
Küzdve tiltott gondolattal.
Nincs nyugalma éjjel nappal.
4.
Jagelló sem lel sokáig
Örömet a szerelemben,
A nászágytól harczba vágyik
És indul szomszédi ellen.
Szép a szerelem violája
Hogy ha hű szív nyujtja azt,
Hősnek szebb a vér rózsája
Mit a harcz-mezőn szakaszt.
Jagello is nem uj honja
Jogaiért viv csatát, -
Csak a hir emésztő szomja
A mi őt csatába vonja
És kezébe kardot ád.
S míg a tigris, Nubiának
Sivatagján jár vadul,
Zsákmányt keres csak magának.
Öröme ha tép, ha dúl,
Ádáz kedve csak a prédát
Keresi s boldog ha vért lát:
Jagellót a dicsőségnek
Édes lángja kergeti,
Nagy lelkében tervek égnek
Hatalomnak tervei.
Bujábban tenyész a pálma
Hogy ha vérrel öntözik,
A babérnak legszebb szála
Az, mely sebzett főt körít.
5.
De míg ő a nyugalomból
Felriadva harczokon jár,
Hedvig is honn boldogabb már,
És ha estve vissza gondol,
Üdvet a nap nem hozott bár,
Kin se gyötré kebelét,
S rideg ágyán nyugton alva,
Hő álmaktól beárnyalva
Tölti édesb éjjelét,
A gyülölt kép távol tőle
Nincsen többé úgy gyülölve,
S mely átka volt míg közel:
A kéz, az ajk, a kebel,
Ha most tűn eszébe fel,
Megszelidül a távolban,
S mélán kérdi: valjon hol van?
Éri-e vész a csatán?…
S kit átkozott szive sokszor,
Most egy sohajt röpit olykor
A távozott férj után!…
6.
Ám szivében régi üdve,
S Vilmos képe sincs feledve.
Vissza gondol néha néha,
És a mult tünő árnyéka
Hű lelkére vissza lebben;
S bár naponta halványabban,
De még is mindegyre szebben,
S most is hő varázs van abban
De e képhez nem fér már a
Bűnös vágyak sötét árnya,
Mely éltének átka volt;
Most az emlék szeliden jő
Mint csöndes estvén a hold,
Melynek bágyadt fénye nem hő,
Mely nem éget csak világol,
Néma éjben messze lángol,
S földeriti a sötét
Éjnek rém-tekintetét.
H ha mindig így lehetne
Élni szenvedélytelen!
Egy édes emlékezetbe
Szűz ábránddal elmerengve,
Édes vón a szerelem!
Ha nem jőne uj vihar,
Mely az elszunyadott tenger
Mélyén minden habot felver,
S szenvedélyben fölkavar!
7.
S nyugodt, csöndes egyre Hedvig,
Nem zavarja méla kedvit
Semmi zajgó szenvedély,
Bár szivének nincs jelenje,
Ott van a mult végtelenje,
Eben, s a jövőben él.
A jövőben? – Ah! Mi lesz majd
Hogyha férje vissza tér?
S ujra lábainál sóhajt,
És megint szerelmet kér?
Ha a varázst, mit a távol
Vont reá rejtelmesen,
Megint elveti magától
S hősből ujra férj leszen!
Férj, ki mindig követel,
Kit bár gyűlöl a kebel,
Eltaszitni nem szabad!…
S te őt eltaszitni vágynád
Nem pedig megosztni ágyát. -
Hedvig, meg ne csald magad!
Csak csalódás szűd nyugalma,
Mert a láng még nincs kialva,
S egy szikrára föllobog…
- Jobb maradj ott hős Jagelló,
Leng a harczban győztes zászló,
S itt e sziv – másért dobog!
HARMADIK ÉNEK
1.
Lejárt a harcz s mint gyors madár
Mely hátra hagyja a szelet:
A győzelemnek hire már
Előre jött, megérkezett.
Tajtékba fürdő paripán
Egy hirnök jő a más után,
Jó hirt hoz mindenik;
És a szó szájról szájra megy,
S mind annyinak értelme egy:
Jagelló érkezik!
És fenn s alant, - távol s közel,
Dobog felé minden kebel,
És minden sziv örül.
Csak egy arcz van mely halavány,
Egy sziv, mely néma bánatán
Keservbe elmerül…
2.
És Hedvig néma búban ül,
Termében, egyes egyedül.
Figyel – ha nincs-e semmi nesz? -
Ha lépteket hall… férje ez!
Nem ő, nem ő,… nincs semmi zaj
Csak a magányban a sohaj
Mely kebeléből tova száll.
Most jőnek… hah! Léptek zaja,
Halkan kinyílik ajtaja,
S előtte hű apródja áll.
„Ah asszonyom!”
- „Fiu, beszélj!
Itt a király? Vagy nincs veszély?
Nem jőnek ugy-e még?”
S szemében egy köny ég.
„Királyné, lásd, az éj leszáll
Ma már nem jő meg a király,
s a templom rejtekén -”
- „Ne szólj, ne szólj, nem engedem!
És soha többé – jaj nekem!”
És ujra sir, zokog szegény,
s kinjának nincs vigasztalás…
„Felséges asszony! Megbocsáss -
A herczeg oda vár.
Esengve kér, - csupán ma még -
Az óra oly gyorsan lejár,
S ki tudja – holnap a nagy ég
Nem választ-e örökre el?”
3.
Ah! mint vivódik a kebel!
Mint halványodik el az arcz!
Villámot szórnak a szemek,
De a fehér ajk úgy remeg
S a szivben oly szörnyű a harcz!
Menjen? – de hátha férje jő?
Vagy ne menjen? – s hát akkor ő
Kétkedve és csalódva várja -
Az életben – most utoljára?!
„Jól van, megyek,” - nem mondja, csak
Alig lehelli az ajak.
És köpenyét magára vészi,
S bár térdeit megtörni érzi
Indul… Ah! A templomba, hol
Szent énekek viszhangja szól,
S köztök a tiltott szerelem
Sohaja suttog szüntelen…
4.
Elzengett az est harangja,
Légbe oszlott lágy viszhangja,
Kihalt, néma a templom.
Kialudtak mind a lámpák
Csak az oltármécs világát
Lengeti halk fúvalom.
Alább alább ereszkednek
Az éj lassu szárnyai,
Künn csillaglángok reszektnek
S tornyok rémes árnyai.
Ah! egy árny a többi közül
Most kiválik – közeleg,
Zaj nélkül az oltárhoz ül,
Némán, hidegen, egyedül,
Mint a síri szellemek.
Üt az óra – talán éjfél
- A kisértetóra – zeng?
De a bús árny attól nem fél,
Nem is hall tán, csak mereng.
S a sötétség ujra nyílik,
S haloványon mint a villik,
Egy fejér árny jő megint -
Kósza szemmel szét tekint, -
Közelebb jő, ott van ott van,
Hol a más ül mély gondokban,
S most jöttére fölriad;
Még egy percz, - egy pillanat, -
Egy sikoltás, - ráfelelve
Egy sohaj, - és átölelve
Egymást, - mint két kőszobor
Vilmos s Hedvig összeforr…
5.
Nem szólnak egy igét sokáig,
Csupán sirnak keservesen.
Mint mikor a vihar elhallgat,
Nem zeng az ég, a szél se jajgat,
S esik a zápor csendesen…
Oh hogyha most az ég szava
Itt kővé változtatná őket,
Hogy ne válnának el soha!
De ah! A bűnös szeretőket
Felriasztja a szörnyű gond:
Hogy közibök a sorsharag
Elválasztó korlátot vont,
S azt általtörni nem szabad!
„Bocsáss, bocsáss!” kiált az asszony.
- „S ha véled szívem kiszakasztom,
Ha életemet viszed el?” -
Sohajt az ifju és szavára
Megreng a föltét kártya vára,
S összébb szorúl a két kebel!
„Eressz, eressz, - más vagyok!
Gyürűje ujjamon ragyog,
S emésztő csókja ajkamon…
Boldogságunk egy néma rom
Melynek sötét üreiben
Sergei bús halálmadárnak:
Kétségek, kinok, bűnök járnak
S vesztünk vijogják rémesen!”
- „Hedvig! Még egy csókot csupán!
Ma még lehet!” „de nem szabad!”
De már ott lángol ajakán,
Mely görcsösen hozzá tapad…
És ujra egy percz – vagy egy század -
Mert nem számlálják az időt -
Oh tölthetnének bár így százat,
Önfeledten a szeretők!…
De nem lehet – az óra int -
És a toronyban zeng megint -
És válni kell – „Isten veled!
Örökre fán – nem, nem lehet!
Hogy váljunk így örökre el?
És még is: - válni, válni kell!”
6.
- „S nem adsz-e semmi zálogok,
Hogy szived szűmen dobogott,
S mind ez nem álom vala csak?
Ha majd az évek sulya nyom,
S elhervad e most hő ajak,
Bágyadt hangjával mondhatom,
Oh Hedvig, emlékezve rád,
Hogy ezt te egykor csókolád.
Add, add e gyűrüt” – „Istenért!
Szivemből kivánd bár a vért -
Azt odadom, ezt nem lehet -
Pedig gyűlölöm – hiheted…”
„Te gyűlölöd – s mégis habozsz?-
Szólj, s halált avagy éltet ossz!
Künn megnyergelve ménem áll -
Az éj sötét, - és a király
Holnap, tán délig estelig -
Sergével meg nem érkezik…
Fussunk! – itt a tronus neked?
Hiszen te Vilmost szereted!
Oly édes a magány.
Utunkra csillag ad sugárt,
Elérjük bizton a határt,
A néma éjszakán!
Oh jösz-e Hedvig? – Jöj velem!
Lesz biztos véded: kebelem!”
- „Ah! Mit beszélsz? Oh Vilmos, Vilmos!
Ily bűnt egy tengerkönny le nem mos,
A késő bánat könnyei!
Jobb nekünk elszakadni, hidd-el,
S bár kín között, de tiszta szívvel
Egymástól távol vérzeni!
Gondolj apámra! – a keresztre!
Melyért magam feláldozám -
Mig azt vérkönnyekkel feresztve!
Vérző szívemen hordozám!
Vagy adj halált! – az édesebb
Ha jó kezeidből nyerem!
De a gyalázat: szörnyű seb,
Megölné királyi nevem!
Bocsáss Vilmos – parancsolom -
Én a királynő!” – oh szegény!
Ez túl van gyönge erején,
S a hideg oltárzsámolyon
Ájulva öszverogy; - reá
Bús-szeliden tekint alá
A szűz-anya, s pilláirúl
Egy szent-csodás könny cseppje hull…
NEGYEDIK ÉNEK
1.
Késő este, nem is várva
Érkezik meg a király;
Minden ajtó nyitva-tárva,
Zárva csak egy szoba áll.
Hedvigé az. Minden ablak
Vaksötét. Egy mécs sem ég.
Hedvig nem tért vissza még -
És szivében a királynak
Fészkel a sötét gyanú.
Kimondaná, de szégyenli -
Fog-e bizonyságra lelni? -
- Minden bünre van tanú.
S a hű apród, - hű míg hasznos; -
Árulkodva sugja meg most,
A királynő merre van.
- „Hah! Gyalázat” zordonan
Felkiált a bősz király.
„Fattyu, most szavadnak állj,
Mert különben -” s szörnyü hangja,
A fiúnak – a ki félve
Inkább halva mitsem élve
Reszket, - lesz lélek harangja.
És Jagelló ordit ujra:
„Fáklyát, fáklyát, tízet, százat!
Gyujtsátok föl az egyházat!”
Szive kinos-mérges búja
Lángot kér, a mely emésszen…
- Ah4 ma zord ítélet lészen!
2.
Nyitják a templom ajtaját,
Száz fáklyafény csap rajta át,
Mint tüzvész rémes lángjai.
Veszett zsibaj, dühös kiáltás,
A házban hol eddig csak áldás,
Most átok szörnyü hangjai!
Nem nappal ez, bár fényben ég!
Nem élet, bár a messzeség
Viszhangzik a nagy zaj miatt!
A pokol éjszakája ez,
Halált jelent e szörnyű nesz;
- És Vilmos lát s hall s fölriad!
És a mit lát és a mit hall,
Szivének az halotti dal,
A végitélet trombitája. -
Itt – ájult, vagy tán halt arája,
A halál vég veszélye túl,
Melytől ma meg nem szabadúl,
S a mi szörnyebb mint a halál:
Részén a bűn – túl a jog áll!
Fusson? De hát itt hagyja őt
E gyilkosok keze között?
Nem! Készen életre halálra,
A támadókat kardra várja!
3.
Elől Jagelló – bősz haraggal -
Villámot szór tekintete -
Mint terhes felhő melyen nyargal
A vihar villám-követe.
Kezében nincs kard – csak egy fáklya,
De annak rémletes világa
A mint halvány arczára süt:
Lángpallosu Cherubnak vélnéd,
Mely suhogtatja kardja fényét,
S azzal a sziv mélyére üt!
Nem Cherub ő, nem Istenostor,
Szivében emberi érzés forr.
Két érzés: - s z e r e l e m, g y ü l ö l s é g,
Mi benne egymás ellen lázad;
S a harczmezőn ki vítt d i c s ő s é g,
És az itthon talált g y a l á z a t!
És a nemes szív, mely kesergve
Nyujtja ki büntető kezét, -
És a m e g c s a l t szív mély keserve,
Mit hütlen asszony tépe szét…
- Ezek zavarják meg eszét!
4.
„El! Gaz lator! Bocsásd e nőt!
Enyém! Szabad megölnöm őt!”
- „Nem úgy király! Előbb vala
Enyém ez Isten angyala!
S te s apja és a szent kereszt
Raboltátok el tőlem ezt!
Én jogomat vissza-vevém,
S a szűz anyára! – most enyém!
E templom, - ez oszlop-sorok -
E szentek képe, - mind tanú!”
És felkacag!… szegény fiu -
A föld alatta reng forog -
Megzavará eszét a bú…
És kard-ki-kard!… És szemben áll
A szerető és a király!
Egy őrült hős, - egy megcsalt férj, -
Vivnak egy nő hullájaér’…
És rémletes, szörnyű a harcz,
Hogy elhalványul minden arcz,
Csak a kardok villámlanak.
S nem mer közelgni senki sem,
A lovagok félelmesen
Hátrább vonulva állanak.
És a király átkot, csapást szór,
És az őrült felkaczag olykor,
De még egyik vivó se fárad.
Pedig mind kettő vérrel árad,
Mégis mind egyre küzdenek,
Lábok alatt a föld remeg.
És végre Vilmos karja lankad,
Alélva Hedvigére roskad -
S ajkát egy sóhaj zárja be:
Hedvig elsohajtott neve!…
5.
S kit rémletes zaj s szörnyü lárma
Felköltni nem birt álmaiból,
Ébred e sohaj halk szavára,
És eloszlik halálos álma…
De ajkán az első mosoly
A kín-látmánytól megjeged.
Csak egy őrült tekintetet
Vet körül s minden összefoly
Tört szeme lőtt, a mit lát:
Vérben heverni Vilmosát,
S fölötte férjét vad haraggal.
Vagy nem is férje arcza tán,
Hanem a bosszuálló angyal
Jött áldozatjai után…
Ő nem tud semmit, ő csak érez,
Oda kap lángoló fejéhez -
Melyben a kín ég mint a tűz -
S egy képzetet más képzet űz,-
Szív-metsző hangon felsikolt,
És visszarogy, mikép a holt!…
6.
Jagellót is emészti kín,
Vad láng fut végig erein,
Mit tett? Egyben két szivet ölt…
- És ing alatta már a föld.
A vérvesztés, - az indulat, -
Szive mely roskad kín alatt, -
Az elveszett mult, - a jelen
Melynek keserve végtelen, -
És a jövő mely oly setét,
Melynek véres tekintetét
Nem enyhiti szelid remény -:
Mind ez keresztül fut szemén,
S keze lelankad, s térdre hull,
Sir mint a gyermek és zokog,
S míg ajka szent imát morog,
Szive átkozódik vadul!…
7.
Azonba kün parancs szerint
A templomlángra gyujtva áll.
Föl nevet vadul a király
A mint a fényre föl tekint,
És fut a láng körös-körül,
Mint tüzes kígyó kanyarog;
Jagelló látja és örül,
Benne nagyobb vész háborog.
„El innen, el! Mind fussatok!
A boltozat szakadni fog,
S mindnyájatokat itt temet.
Hagyjatok, én itt maradok,
Kün várjatok meg engemet.
Nézzétek – e két hült tetem
Reám vár, - én eltemetem.”
Szörnyedve hallja szavait
Álmélkodó kisérete.
De kiált: „ki parancsol itt?”
S villámot szór tekintete.
8.
S nincs senki benn, csak hárman ők,
A férj s a megölt szeretők.
Gomolyg a füst minden felől,
A templom ég kívül belől.
A magos boltozat ropog,
Tántorganak az oszlopok.
S roskad az erős férfiu,
Erőt vesz rajta már a bú,
És a közelget halál
Arcza előtt nincsen király…
„Oh Hedvig! Hogy szerettelek!
Eljöttem meghalni veled!
S ha birni nem érdemle szívem,
Ha éltedben másé valál,
Hadd egyesitsen a halál,
Veled maradok végig hiven…
Ébredj! Nézd mily temetkezés!
Mily fényes fáklyát gyujtaték!
Sirba kisérő láng ez, és
Még sirboltunk felett is ég!”
De Hedvig, ah nem hallja már,
Ő Vilmosával messze jár
Szebb ég alatt, hol nem terem
Kényszer, csak édes szerelem.
Te is Jagello, követed,
E szép hazába Hedviged,
S ha szive tőled idegen
Maradt a földi életen,
Ott megbocsát, hol nincs harag,
Hol a szív boldog, mert szabad!
Forrás: Szász Károly: Hedvig. Költői beszély négy énekben. Kiadta Szathmári Károly. Gyula, 1856. Réthy Lipót nyomdája.
Zalár József (1825-1914): Még gyermek vagy…
Még gyermek vagy. Gondatlan könnyüséggel
Röpkedsz mint szállongó madár;
Alig vagy itt, már máshová lengél el,
Igaz: minden hely várva vár.
Még gyermek vagy. Ártatlan ajkaidról
Száll a mosoly és zene már;
Méz a mosoly, a zene gyönyörűn szól;
De még nem ég rajt napsugár.
Szemed, mint harmat reggeli mezőkön,
Mindenfelé ragyogva jár,
s mindenkit, a ki előtted megy és jön,
Körülfolysz mint a láthatár.
Ha majd, ha majd csak egy kedves helyed lesz,
S gondokba merülsz mint buvár,
Ha a mosoly, szó, hő szivedben elvesz,
S a szem csak egyre – egyre vár!...
Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.
Zalár József (1825-1914): Kivirított már a mező…
Kivirított már a mező,
A virágok mezeje,
Leng a szellő mint keszkenő
Szerelmes lány kezibe.
Leng a szellő, lebegteti
A virágok levelit,
Addig leng a míg szemei
A legszebbet föllelik.
Te vagy, te vagy én kedvesem!
Hogy elrejtetted magad!
Igy susog – és szerelmesen
Az ibolyánál marad.
Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.
Zalár József (1825-1914): A költészet
Nem nap a költészet – mely mindent eláraszt
Fényes világával földön és az égen,
Mely mindent fölfed és mindent úgy mutat, mint
A természetben van szépen vagy nem szépen.
Holdvilág az – csak hogy forró sugarakkal;
Sokat sötéten hagy, sokból alkot szebbet:
Itt omladékokat épit templomokká,
Amott bitófából formál szentkeresztet...
Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.
2026. máj. 2.
Szemere Miklós (1802-1881): Kazinczy Ferencz sirjánál
Kelj szives gazda sötét hajlokodból,
Kelj föl! Vendégid már sereglenek;
Üdvezlő szózat hangzik ajkainkról,
Kemény párnádról ébredj szent öreg!
Hallgatsz! Döbbentő néma csend körülünk,
Csak fáid’ halvány őszi lombja húll,
’S a’ torló felhők’ viharzó csatája
Zúg le a Sátorbérczek’ ormairúl.
*
Miért borongasz bérczek legdicsőbbje?
Mellynél dicsőbbet nem talál honom!
Tövedben kettős emlék : sír, és bölcső,
Olly szent bölcső!* és olly szent sírorom!
Ölts’ szárnyat lelkem! S ha Pontusz’ mézőin
Perczig borongtál a nagy, hű felett, -
Térj meg sietve, s borúlj le porához
A bölcsenek, kit e lombok’ árnya fed.
*
Rajzoljam e nagy tetteit? Keblünkre
Örök betűkkel’ jegyezvék azok!
A kölcsön-sugár csak törpét emeljen,
Emléked önnön fényétől ragyog;
Sok kezd, - de hűtlen sorsa elmeríti,
Leroskad térde útja’ elején; -
Bajnok! Te győztél, - küzdő pályahősét
Czélhoz vezérlé nem csaló remény.
*
Nem, - mint gyászormán ama bujdosónak, -
Nem harczi zászlók tűzve hantodon,
Vezér, miként ő! Koszorút a honfi’
Hálája, szellem-lobogódra fon;
Éjid’ virasztó mécse: őrvilág lőn,
Művészetünknek védve csarnokát;
Téged a kellem-istennők’ ringattak,
Te gondjaid’ a’ szépnek áldozád.
Vészek’ dühétől tépve, zordon hangú
Cser volt hajdanban a magyar koboz;
Te jössz! S lelkednek varázsihletére,
Ím már szokatlan bájjal áradoz;
Dalló raj szállong a cser’ agg odvára,
A méh királyné: vezér-szellemed;
A szent regének oroszlánya: nyelvünk,
Vad erejéből zsönge méz ered.
*
A hon’ oltára lőn csendes lakodból:
Lobogó lelked, az oltári tűz,
Körűle már az áldozók’ csoportja,
Mit hívó akad koszorúba fűz:
Neked szenteli remekét a lángész,
Műve zsöngéjét a dalló szerény,
Salakját hányja ez le, - az, még szebben
Ragyog fel lelked’ tisztitó tüzén.
*
A nemzet bűnös álomban nyavalygott;
A gyönge könnyet önt, s fohászt rebeg,
De nézd! A gyeplőt az erősnek karja
A mélység’ szélén mint ragadja meg!
Bilincs, vagy álom! Az álom bilincset,
Bilincs álmot szül, - mind kettő: halál!
A szemfedőt kik letépték hazádról,
E’ nagy, dicsőknek eggyike valál! -
*
De míg reánk üdv áradt szellemedtől,
Te, kínnak ittad ürömpoharát,
Atyai szived’ emésztő gyötrelmét,
Egy éj, a másik éjnek adta át;
Nemes, nagy túró! Villámsujtott árbócz!
Égő lelkednek vértanúja te!
Önként borúltál a máglya tüzére,
Sötét éjünkbe melly dicsfényt vete.
*
Küzdő sajkádat látom útra kelni,
Vészektől hányva hab, s örvény fölött,
Dagad hév lelked’ merész vitorlája,
Jós-szellő játszik fürteid között;
Ölő gúny üldöz! De kivillan végre
A pályafok, mit irigy köd takart:
Itt az óhajtott mező’ dús viránya,
Itt az új világ réve, itt a part!
*
Ott állasz!lelki fenség tűz-szemedben,
Arczádról küzdés veritéke húll,
Üdvözlőn zendül hűveidnek ajka;
Megtér a hitlen, s lábadhoz borúl;-
De, meg hóditva nincsen még országos
Felütve zászlód az új partra bár:
A még rejlő kincs, s magas szellemed közt,
Ez alacsony sírdomb lett a határ.
*
Szórjunk virágot e halomra! Őszi
Rózsákat hintsen minden honfikéz!
A dalnok’ égőn esdett nyugalmának
Virága, úgy is csak sírján tenyész! -
’S te roskadó lak, szegény tűzhelyeddel!
Melly annyi kínnak hű tanúja lől:
Beszélj minékünk, volt nyájas lakódnak,
Sorsával vívó, dús érzelmiről!
*
Óh álmodó szív! Költői varázsod
Körűled milly dús vidám leplet szőtt!
Fényétől tündér virányként mosolygott,
Melly csak gyötrelmet szórt reád a föld;
S melly, kínaidra hidegen tekinte:
Malaszt’ forrása, a szent, drága hon;
A rideg hajlék: örömek’ tanyája;
S e’ rozzant kunyhók’ tére: - s z é p h a l o m!
*
Esküdd a késő hála’ bánatával,
Esküdd hazám e’ néma hant felett!
Hogy: nagy fiadnak a mit álma rajzolt,
Valóvá hímzi áldozó kezed;
Hogy mellyet ülsz, ez ünnep’ ragyogása,
Melly szerte árad kunyhón, palotán,
Nem szór az árvák’, - tennen árváidnak
Forró könnyére hideg fényt csupán. -
*
Te pedig napja dicsőnk’ ünnepének
E hon’ szivében ind örökre élj!
S hadd lásson ú jra, s újra felvirúlni
Mesés Áloe! Minden század év.
Ragyogj lelkünkbe! S majd ha évek’ folytán
Beomlott a sír hamvaink felett,
Áldóbb hajnalban nyisd fel a utódnak
Reánk mosolygó tündérkelyhedet.
(* Rodostói nagy halottunk a Sátorhegyhez pár ezer lépésre eső Borsi faluban született.)
Forrás: Szemere Miklós: Kazinczy Ferencz sirjánál. Sárospatak. Nyomtatta Jäger Károly, a ref. főiskola betűivel. 1880.
2026. máj. 1.
Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Csitt kicsiny virág szellemkék…
Csitt kicsiny virág szellemkék,
Nyugodtan egy keveset,
Alig hogy szobámba lépek
Körülvesztek tarka képek
Ugy, hogy szólnom sem lehet.
Illatos levegőt szórva
Körülvesztek ezeren,
És egyik ajkamra szállva,
Másik meg vállamra állva
Enyelegtek énvelem.
És mi csengés és mi zengén
Szárnytok lebbenése oh!
Mindegyik regéjét hallom,
Mig végre magam sem tudom:
Mi költészet, mi való!
És lehajtva kábult fejem
Elmerülten álmodok,
Ah! egy tündérszép világról
Hol a hab él, hol a fény szól -
Igy támadnak a dalok.
De most oly szép a valóság,
Hogy szebb ábránd sem lehet;
Azért ábrándot felednem,
S a való felett merengnem
Hagyjatok egy keveset.
Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.
Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Hogy hagyjam abba…
Hogy hagyjam abba a költészetet?
O! hisz ezt mondani könnyen lehet;
De mond a napnak, hogy ne égjen már,
A tengernek, ne zúgjon a vizár
És majdan érteni fogsz engemet!
Szebb mint a föld s az ég csillagival
Azon világ melyben fakad a dal,
S mit száz világ egy ezredév alatt
Nem adhat, ád egy ihlett pillanat:
Egy eszme ábránd, boldogságival.
Engem itt látsz és hiszed itt vagyok,
Mert itt mosolygok, könnyem itt ragyog,
De a kit nézesz az nem vagyok én:
Az csak egy látszat a föld gőzkörén
Mely nemsokára elmosódni fog…
Én ott vagyok, ott fent, hol a dal él,
Hol csak a lélek s érzemény beszél;
És hagyj ott, oh hagyj ottan engemet,
Másként hervadni látod lelkemet
Mint hervad fáról lehullott levél.
Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.
Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Anyámnak
Mint a bársony pilleszárny,
Olyan kis kezed,
Midőn az égő, meleg
Fejemre teszed.
S mint az, kert viráginak
Mentő árnyat ád:
Ugy véded te gyermeked
Beteg homlokát.
Olyan forró ajakam,
Ah! úgy szomjazom -
Csókjaidban hadd igyam
Mentő italom.
S végre megpihennem már
Engedj sziveden:
Miként a hajótörőt
A kis szigeten.
Oh! beszélj: oly jól esik
Biztató szavad,
Hiszen az olyan szelid,
Mint te vagy magad!
TE megvédesz engemet,
S nem lehet bajom,
Mig te itt vagy én elem,
Örző angyalom!
Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.
Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Könyező vierlandi* leánykának
Oly búsan könyezel
O! mondd miért – miért?
Talán hogy érezesz,
És a világ nem ért?
Ne bánd, van egy világ,
Mely hün érez veled;
Szived világa az -
S te nem elégeled?
Avagy, kis csintalan!
Mivel jól áll neked,
Azért hagyod talán
Ragyogni könnyedet?
Mert szép vagy s bájoló,
Szemed ha könyezik
Miként tavasz – virág
Ha harmat rá esik.
(* Közel vidék Hamburghoz. Innét a festői öltözetű virágárusnők Hamburg utcáin.)
Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.
Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Kinyitottam ablakomat…
Kinyitottam ablakomat,
Jöjj be, jöjj be szép tavasz!
Hiszen sugárszárnyaidon
Neked olyan könnyü az.
Lásd én nem mehetek hozzád,
Nem nyughatom kebleden,
Hisz ez nekem olyan nehéz,
Szenvedően, betegen!
Jöjj hát hozzám hozd sugárod,
Hozd el virág-illatod,
Hozd magaddal a madárdalt,
S lelkemet meggyógyitod.
Töltsd el egész kis szobámat
Mindenütt csak magaddal,
Ah! oly jól esik az illat,
A napsugár, és a dal!
És majd hogyha meggyógyultam,
Én is viszont kimegyek,
Nézni mit csinál az erdő,
És a tiszta kék hegyek.
Leborulok szined előtt,
És bámullak csendesen,
Minden egyes gondolatom,
Egy egy imádság leszen.
Nem is szólok, csak hallgatok,
Majd csak a szívem dobog,
Eldobogja a mit soha
Kifejezni nem tudok.
Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.
Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Hidd el hogy én boldog vagyok…
Hidd el hogy én boldog vagyok,
Habár ború ül arcomon,
Nem láttál soha felleget
Mosolygó virág-dombokon?
Hidd el hogy én boldog vagyok,
Bárha szememhez köny remeg,
A tengeren fel gyöngy merül,
Honnét s miért, ki mondja meg?
Hidd el hogy én boldog vagyok,
Bár oly néma és hangtalan,
Tó hullámin is ég ragyog
És mégis csöndes, zajtalan.
Hidd el hogy én boldog vagyok,
Bárha arcom halvány, hideg,
Hiszen a hó leple alatt
A tavaszt ki nem sejti meg?
Hidd el hogy én boldog vagyok,
Bár dalomon bú ömlik el,
A viszhang is mélán beszél,
Bár játszó gyermek hivta fel.
Hidd el hogy én boldog vagyok,
És mondd miért ne lennék az?
Jók én hozzám az emberek,
És oly szép, oly szép a tavasz!
Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.
Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Sirály…
Sirály az én lelkem
Borongó setét,
Nesztelenül halkan
Repked szerte szét.
Nem láthatja senki
Hol van, merre jár -
Nincsen a magasban
Miként más madár.
Kerüli a tavaszt,
És a napsugárt,
Habzenét nem hallgat,
Ah! sem csalogányt.
Tengereket keres
Messze partokat
Hol a hontalan szél
És ború mulat.
Igen! Hol vészt sejdit
Fájó kebleken
Szárnyával ott csattog
Mindig szüntelen.
Ott vijjong e zajgó
Tengerhez közel
Mig végre a hullám
Őt borítja el.
Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.
Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Lábaimhoz sodort a szél…
Lábaimhoz sodort a szél,
Egy letépett zöld levelet,
Talán te irtál rá anyám,
Édes anyám, üzenetet.
Te irtad rá hó kezeddel,
Azzal a kis áldott kézzel,
Hogy nincs bajod – engem szeretsz,
Mint bölcsömnél ép oly hévvel!
És e harmat a levélnek
Másik barázdás oldalán
A te könyed, elválásunk
Forró, égő könye talán.
Én is veszek fel egy lombot,
Elsárgult őszi levelet
Én is irok neked reá,
Édes anyám, üzenetet.
Ráirom, hogy mint e levél
Arcom is olyan halavány,
És hogy lelkem is úgy zokog
Mint száraz lombtól a magány.
Ráirom, hogy mert nem vagy itt,
Gyermeked is oly elhagyott
Mint e lomb, mit felkap a szél,
S mely úgy hevert magában ott.
Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.
Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Dalt és virágot…
Dalt és virágot adj nekem
Mást nem kivánok én,
e kettő legszebben ragyog
Az érző kebelén.
Gyémánt és gyöngy nem kell nekem
Mind kettő oly hideg.
Alattok a szivdobbanás,
Az érzet fagyna meg.
Keblemre vadvirág-füzér,
Ajkamra méla dal;
Kinek cserélnék kincsivel,
S arany pompáival?!
Hisz így ég a föld hódolt nekem,
A föld: virágival,
És a magasból szállt alá,
Az égből jött a dal!
Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.
Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Lábaimhoz sodort a szél…
Lábaimhoz sodort a szél,
Egy letépett zöldlevelet,
Talán te irtál rá anyám,
Édes anyám, üzenetet.
Te irtad rá hó kezeddel,
Azzal a kis áldott kézzel,
Hogy nincs bajod – engem szeretsz,
Mint bölcsömnél ép oly hévvel!
És e harmat a levélnek
Másik barázdás oldalán
A te könyed, elválásunk
Forró, égő könye talán.
Én is veszek fel egy lombot,
Elsárgult őszi levelet
Én is irok neked reá,
Édes anyám, üzenetet.
Ráirom, hogy mint e levél
Arcom is olyan halavány,
És hogy lelkem is úgy zokog
Mint száraz lombtól a magány.
Ráirom, hogy mert nem vagy itt,
Gyermeked is oly elhagyott
Mint e lomb, mit felkap a szél,
S mely úgy hevert magában ott.
Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.