1. A hóhér kötele.
Regény.
Les phantastiques passions dont
il enfle ses caractéres, sont prewque
Toujours en complet désaccord avec
les moeurs des temps.
(G. Lanson.)
A FELHŐK sötét korszaka szülte Petőfi egyetlen regényét, egyik legnagyobb terjedelmű s egyik legkisebb értékű munkáját. 1846 január-februárban írta és júniusban jelent meg ezzel a jeligével: Megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad és negyedíziglen. Jehova.
Tárgya legrövidebben ez: Andorlaki Máté irtózatos gyűlölettel gyűlöli előbbi barátját, Ternyei Boldizsárt, amiért kedvesét elcsábította. Életének innen kezdve csak egy célja van: a bosszú, ami sok év múlva sikerül is azáltal, hogy Ternyei egész vagyonát kártyán elnyeri, tehát koldussá teszi őt. Erre viszont Ternyei áll bosszút, volt barátja fiát akasztófára juttatva. Andorlakinak tehát ismét elölről kell kezdenie és hosszú évek múlva sikerül neki ternyeinek unokáját öngyilkosságba kergetni. Most, 70 éves korában, 1845-ben teljesen célt ért. A kötelet, amely az ő fia és ellensége unokája halálát okozta, ledobja Ternyei sírjára, hogy akassza fel vele magát a másvilágon.
Ez az iszonyú bosszúvágy, amely 40-50 év múlva épp olyan szenvedéllyel lobog, mint az első pillanatban, annyira nem emberi, annyira csinált, hogy csak költőnk sötét korszaka magyarázza meg. Mikor lelkére nem nehezedett az embergyűlölet sötét felhője, egészen másképp beszélt:
Áll-e az a kemény, szigoru ítélet,
Amely jutalmat oszt és boszuját tölti
olvassuk egyik legremekebb költeményében (A CSILLAGOS ÉG). Most azonban beteg fantáziája ilyen tárgyakhoz vonja, hogy egyes részletekben még visszataszítóbbat hozzon létre. Andorlaki egy kutyától elveszi a csontos és azt rágja le; kedvese sírját felássa és részletezi, amit a holttesten tapasztalt, egész addig, hogy kedvese egykor ily illatos volt, holott most…
Mellékesen mondva az a borzalmas jelenet, hogy egy férfi felásatja kedvese sírját, kevéssel később egy másik regényben is előfordul, amely aztán mint színdarab világhírre jutott (Dumas fils: La dame aux camélias 1848).
A regény személyei közül ugyan Ternyei több vonással van jellemezve, mert amily nagy kártyás, olyan gyáva is és mikor Andorlaki rákényszeríti, épp olyan bosszúálló is, de mind e végletes vonások együttvéve nem adnak élő alakot: Andorlaki a bosszút, fia a nemeslelkűséget, szolgája a hűséget, elhagyott kedvese, Betti a lemondást jelenti. Csak egy személy van, aki emberileg közelebb áll hozzánk: Hiripi Gáspár, egy elzüllött falusi nótárius, aki folyton vándorolva bekóborolja az egész országot, amit összekoldul, elissza és amellett folyton Gvadányiból citál. T. i. neki tulajdonít olyan verseket, melyek – talán egy kivétellel – nem Gvadányi versei.
A külső forma itt mást jelent, mint a versekben. A képekben és a költő nyelv egyéb eszközeiben való gazdagság ennek a prózának nem uralkodó vonása, noha azt se mondhatni, hogy teljesen hiányzik. Stílus tekintetében az egész regény korában a jobbak közé tartozik, szabatos, rövid mondataival, tiszta nyelvével, amelyet a nyelvújítás nem rontott meg, mint annyi másokat.
A legfőbb hatás, amely alatt ez a regény keletkezett, költőnk fájdalmas korszaka. Ezenkívül általában a francia romantikusok, főképp Victor Hugo hatását látják benne. Az ő drámáit jellemzik a kiváló tudós szavai, amelyeket azért írtam e sorok élére, mert regényünkre is ráillenek. Azonban ez általánosságnál messzebbre nem mentek, semmi határozottat eddig meg nem állapítottak. Lehetséges, hogy egészen másfelé kell a hatást keresni. Én rámutatok egy ilyen lehetséges forrásra.
Dickens híres regénye, a PICKWICK CLUB (1837) egyik beleszőtt novellájában ilyen végletes, engesztelhetetlen bosszút fogad Heyling György az apósa ellen. És bosszúját meg is állja. Egyetlen fiát az apa szeme láttára a tengerbe fúlni engedi, noha megmenthetné, az apát pedig hosszú, kitartó munkával koldussá tesi s a börtön küszöbén halálba kergeti. Mind a két motívum megvan A HÓHÉR KÖTELÉ-ben is. Andorlaki koldussá teszi Ternyeit, ez pedig akasztófára juttatja Andorlaki fiát, az apa szeme láttára.
Semmi bizonyíték se szól amellett, hogy Petőfi a regénye írásakor még nem ismerte Dickens-t, akiről később olyan magasztalással szólt. Az angol humoristákra, főleg Dickens-re Pákh Albert hítta fel a figyelmét, ő vele pedig már 1844 óta állandó baráti érintkezésben élt Pesten (Ferenczi).
A HÓHÉR KÖTELE egyszerre készült a TÜNDÉRÁLOM-mal és ennek nyoma is van benne: megegyező gondolatokat, kifejezéseket találunk bennük. Minthogy ezt Ferenczi részletesen tárgyalja, én elégnek tartok egy példát:
Álmomban folyam partján állottam s néztem habjaira, melyek ringatva vittek egy haldokló hattyút… a hattyú végdalát zengé és én hallgatám elragadtatással (VIII.).
Egy hattyu száll fölöttem magasan,
Az zengi ezt az édes éneket.
Oh lassan szállj és hosszan énekelj
Haldokló hattyum, szép emlékezet.
(Tündérálom)
Petőfi regényét megvette egy könyvkiadó 150 forintért Eötvös ajánlatára, aki nagyra becsülte Petőfi költészetét. Ezt a nagyrabecsülést regényére aligha terjesztette ki, de ismerte költőnk szorult anyagi helyzetét. A censor másképp akart segíteni: felajánlotta Petőfinek kölcsönképpen, tíz évi visszafizetésre azt az összeget, amit kapott érte, ha nem adja ki regényét. Nincs ugyan morálja ellen semmi törvényes kifogás, de lássa, nem méltó az Ön nevéhez, - mondta neki. Petőfi nem fogadta el az ajánlatot.
Így beszélik ezt de nem egykorú adat alapján, azért nem is bizonyos, igaz-e a censorról szóló rész. Különös, hogy költőnknek ez a gyönge, és ellenszenves munkálja három német kadásban is megjelent (Leipzig, Kolozsvár, Budapest), köztük az annyira elterjedt Reclam Uiversal Bibliothek-ban. Megjelent azonkívül svéd és finn nyelven, amelyeken Petőfi munkáiból eddig még olyan kevés olvasható. Horvátul is kiadták és lehet, hogy még más nyelven is.
2. Novellák
Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya
S egyszerü nótákat kerepöl le róla.
(Petőfi)
Ha novellaírókat kellene felsorolni, bizonyára nem a legelsők között jutna eszünkbe Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Arany, Petőfi, Madách, annyira mást jelentenek számunkra e nagy nevek. Pedig mind oda tartoznak, még Petőfinek néhány rövid esztendejéből is jutott rá idő. Három novellája közül kettő egészen népies, gondolhatjuk, hogy a harmadik se grófokról szól.
A SZÖKEVÉNYEK 1845 májusában jelent meg. Ismerjük Kisfaludy Károly és Vörösmarty versét, mely költői versen tárgya volt köztük (1830) és mind a kettőnél ezzel végződik: Szegény tatár! Így sóhajt fel t. i. a férj, akinek szép, de gonosz természetű feleségét elrabolta egy tatár. Lényegében ez a tárgya Petőfi novellájának is. A megszöktetett szép asszonytól megszökik a csábító, noha valaki névtelenül bőségesen ellátja őket pénzzel, hogy gond nélkül együtt maradhassanak a végén kisül, hogy ez az ismeretlen maga a férj. Az epigrammi befejezés tehát itt se hiányzik, de az a baj, hogy a kidolgozás is szinte epigrammi rövidségű. Ez jóformán csak vázlata egy novellának, amelyet ki kellene dolgozni, azt hiszem, inkább versben, mint prózában.
Csak a Petőfi Múzeum fedezte öl (1890. III. 205.), hogy a költőnknek ezt a nem elsőrangú alkotását évtizedekkel előbb ellopta valaki, néhány szónyi változtatást kivéve egészen szóról-szóra. A változtatás kiterjed a címre, A SZÖKEVÉNYEK-ből Egyszerű kép az életből lett, mottót kapott: Szegény tatár; szerző gyanánt aláírva: Záborszky. (Hölgyfutár 1854, évf. I. 215.)
A két népies novella sokkal sikerültebb. A NAGYAPA (1847. febr.) egy öreg parasztgazda életrajza, amint ő maga elbeszéli. Ez az elejétől végig érdekes, jól szerkesztett történet nemcsak népies, hanem erősen demokrata szellemű is. A nagyapát fiatal szolgalegény korában addig üldözi a földesúr gonosz fia, aki kedvesét szeretné elcsábítani, hogy elbujdosik. Ekkor azonban a földesúri önkény után lecsap rá a vármegyei, minden ok nélkül erőszakkal elviszik katonának. Ugyanez a sors ér egy másik fiatal legényt is, akit a szolgabíró kegyetlen zsarnoksága zsiványok közé kergetett, mint VIOLÁT A FALU JEGYZŐJÉ-ben. A novella e részében tehát épp úgy megvan a politikai tendencia, mint Eötvös most említett regényében vagy költőnk harcoló verseiben. Azonban a folytatásban minden jóra fordul, a befejezésben pedig már túlságosan is Ugyanis az az öreg koldus, aki félig megfagyva éjjeli szállást kért és nagyapó elbeszélését végighallgatta, kijelenti, hogy ő az a gonosz úrfi, ide juttatta saját gonoszsága.
Ez a deus ex machina-szerű romanesque befejezés német vagy francia munkákból jutott ide, megzavarni a novella tiszta magyar világát. Szerencsére csak az utolsó pillanatban.
A novella cselekvénye annak a téli estének a keretében folyik le, amelyen az öreg gazda elbeszéli történetét. Ez a családi kép annyira az életből van véve, hogy nekem gyerekkori jó ismerősöm minden részében: mesét hallgató család; kukoricamorzsolás vacsora után; disznótorba hívás; gyerek, aki az utcáról bekiált: Jöjjenek ki, megharap a kutya, stb. Meglehet, hogy Petőfi is Félegyházáról ismerte.
A költő érzelmét a nép iránt a demokrata tendencia mellett mutatja a részletekbe menő elmélyedés is, amellyel az egyszerű paraszt családdal foglalkozik, beleértve a szerelmes cseléd párról festett vonzó képet is. Bizonyára nem áll magában Vörösmarty, aki nagy elismeréssel nyilatkozott e novelláról.
*
A következőről meg Arany dicséretét ismerjük. A FAKÓ LEÁNY S A PEJ LEGÉNY (1847 május) szintén bizonyos tendenciát szolgál, e mást, mint az előbbi. A költő részvétét itt azok bírják, akiket a nép előítélete szerint a természet megbélyegzett s akiket ezért gonoszoknak tartanak és minden módon üldöznek. Ilyen Csigolya Márton, akinek fél arcát egy nagy vörös folt ékteleníté és ezért kellett szenvednie egész életében, beleszámítva azt is, hogy a fakó leányt kellett elvennie. Ezt a fakó hajú, szemöldökű és szempillájú és pirosló szem ALBINO-t, mert az volt, ha a költő nem is nevezi annak, szokatlansága miatt szintén olyan csúfnak találták a faluban. Így lett a pej lónak fakó párja.
Azonban ezzel a házassággal a gonosz varázslat véget ért, a két boldogtalan révbe jutott. Az se teljesedett be, amit a falu kárörömmel lesett, hogy ebből a házasságból milyen förtelmes gyerekek születnek. Ellenkezőleg, nekik lettek a legszebb gyerekeik. Szóval ezt a két novellát nem sötét, boldogtalan korban írta a költő. Annyira nem, hogy kissé erőltetettnek tűnik fel a két kitagadott nagy boldogsága egymásban. A fakó leány évekig tartó néma szerelmét se éppen könnyű elfogadni.
Ezektől eltekintve azonban csak jót mondhatunk a jellemzésről. Aki elolvasta pl., hogyan vall szerelmet a falu legszebb leányának a szegény csúf Csigolya Márton: mennyire elhagyja minden bátorsága a szép leánnyal szemben, mennyi biztatás és kerülgetés után jut el a vallomáshoz, annak el kell ismerni, hogy mesteri munkát olvasott. Ez nem könyvből tanult vagy elképzelt dolog, ez maga az élte művészi formában.
Mind a két novella nyelve tiszta népies és alig szóra érdemes az olyan apró botlás, hogy Csigolya Dániel műhelyében MUSTÁR-t lát az író, holott annak a varga szerszámnak MUSTA a neve. Petőfi egyszerű, természetes, magyaros stílusa csak jó hatással lehetett abban a korban, amikor ez nem mondható általánosnak; amikor szépprózánk stílusát a nyelvújítás túlzásai és a fellengzős bombast egyaránt megfertőztette. Nem is szólva olyan egyéni nyelvrontástól, amilyen volt pl. a Vajda Péter szófaragása és külön ragozása. (L. VAJDA PÉTER HALÁLÁRA.)
Vajon a két népies novella elég terjedelmes cselekményét tisztán az életből vette-e költőnk vagy irodalmi forrásból is merített. Arra nem tudok felelni.
Forrás: Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Jellemrajz. Székasi Sacelláry Pál kiadása Bp., 1922.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése