Justus Pál (1905-1965): Üzenet

 
Vergődő szavaid verdesik ablakom,
tegnapi mosolyod hiába keresem.
Egyhangú záporok ritmusát hallgatom
s tízéves szavaid idézem-kutatom.
Felmorzsolt falvak közt, kicsavart síneken
tízezer gránáttól szaggatott utakon
érnek el szavaid távoli, idegen
országban, letiport, lázadó népeken
keresztül hozzák el szomorú mosolyod,
esővert ligetek elillant illatát,
tavaszi reggelek jóízű melegét
megsebzett, bukdosó üzenet hozza át 
- felszáll és lebukik, tétováz, imbolyog -
égő két határon – mégis csak kivárom,
nem tudom vagyok-e, nem tudom vagy-e még,
hajnalok hidege, tűző nap tüze közt
keresem azt, ami kettőnket összeköt.
Üzenek hegyfalak börtöne, idegen
börtönőr szitkai, drótsövény, robotos
napok közt, felgyujtott, vonagló sineken,
hallgatom éjszaka, százharminc lélekzet
fullasztó csendjében mi rezzen, mi motoz,
mi készül, mi lázad, meddig a gyalázat?
Idegen földeken idegen csillagok
rossz utat mutatnak, szavaim tévednek,
de aki rádfigyel, esővert ablakon
vergődő szavaid kopogni hallgatom,
tudod-e, én vagyok, ma is csak én vagyok,
másfajta országban még mindig ugyanaz,
hallod–e, üzenek, látod-e, tüzemet
kérgesre taposott testemben makacsul
izzani? Megtalál tudom, az üzenet
félőrült szirénák bőgése, motorok
gépfegyver-morgása, távoli, lángragyúlt 
fényszórók karja közt odaér, hallgatod:
nem zápor az, ami éjszaka felriaszt,
azt hallod, amit én, ugyanazt, ugyanazt,
vergődő szavaim verdesik ablakod.

Bor-Szerbia, 1944. augusztus

Forrás: Új idők 53. évf. 6. sz. 1947. febr. 8.

Justus Pál (1905-1965): Vasfekete szerb éjszakában

 
E vasfekete szerb éjszakán,
mint a dolgok rejtett tulajdonságai
(hegyből távoli ágyúszó, csordába
taposott emberekből a magány)
úgy kezd a sötétből, oly természetesen
tegnapi arcod világítani.

Lassan kinyujtom feléje kezem:
távoli vándor, kék szigetek
küldöttek e tömör és kemény
éjszakába, melynek anyagát
síneknek a holnapi vaskerekek
alá most alakítom én.

S mint mikor hirtelen villan át
elkésett villám a sötét
városon, sápasztva villanyát
és más, nagyobb lesz egy percre a táj -

egy pillanatra így tépi szét
értelmetlen itteni élete
hálóját arcod. S én megkérdhetem:
mi fáj és mért fáj így, ami fáj?

(1944. szeptember. Bor – Szerbia.)

Forrás: Új idők 52. évf. 2. sz. 1946. jan. 12.