Lévai József (1825-1918): Szép ifiú vándor

Szép ifiú vándor! Jőj be hozzám kérlek,
Mig haragja szünik a viharos szélnek.
Adok hű fedelet, adok vetett ágyat,
Látom elfáradtál, tested lelked bágyadt!

„Igaz barátságod megköszönöm szépen,
Jaj de nem nyughatom házad közelében…
Nem is állhatok meg, csupán egy-két szóra,
Ugy se fordul immár az én sorsom jóra.

„Elhagytam falunkat, elhagytam galambom,
Tudja a jó isten mért kellett elhagynom!
Édes anyám kisért a falunkon végig
Sápadt két orczáját könye folyta végig…

„S egyedül maradtam!… nincsen uti társam
Még a búbánat sem marad hiven nálam,
A csapongó remény meglát néha-néha
S elkergeti búmat változó árnyéka.

„Rengeteg erdőben, idegen határon
a vidéknek rejtett ösvényeit járom,
Bizalmasabb vagyok erdőhöz, sziklához,
Mint a meleg szivü emberhez magához.

„Lehajtanám fejem, de hol az a párna,
Mely engem a földön nyugalomra várna!…
Nincsen apám, anyám, szép szeretőm nincsen,
Megátkozott engem mind a három isten.

„Futok, hogy ne legyen ismerősöm senki,
S nem kérdem, hol fogok végre megpihenni,
Tégedet jó ember, áldjon a ki áldhat,
Hogy a szegény vándort hajlékkal kináltad!”

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.