Tóth Lőrinc (1813-1903): Felköszöntés Fáy Andráshoz

 
(Irói pályája ötvenedik évének ünnepén.)
1857. Nov. 30.

Őszfürtü bajnok! Tisztes vőlegény!
Im megjelentünk ősi tűzhelyednél,
Iró-aranymenyegződ ünnepére,
Mit isten érned s érnünk engedett.
Mert jó az isten, - atyja a magyarnak, -
Adván e fajnak lelkes hősöket,
Gyújtván azok szivében hő szerelmet
Az édes-bájos nyelv iránt, a melyen
Az ősök győzedelme harsogott,
S oly sok nemes vágy és szent fájdalom
Talált magának égrázó szavat, -
S öntvén az ifjabb nemzedék szivébe
Kegyelet s elismerés hű érzetét,
Lángolva égőt a vezérekért,
Kiknek nyomán virágokat szedett,
Kiknek tüzén nemesre lelkesült,
Kiktől tanúlt szeretni hont, erényt.

Ez isten, a magyarnak istene,
Ki most körünkben, nem láttatva bár
De tőlünk éreztetve, itt lebeg -
Megengedé, hogy Téged üdvözeljünk
Irói tiszted ötven éve teltén.
Atyánk! Vezérünk! Ősz tábornagyunk! -
E perczben félszázad teknt reánk,
S elénkbe tűn a küzdelmek kora,
Az áldozásnak hosszu évei,
A nyelvteremtés óriáscsatája,
A megvetéssel vivó szent erő,
Hideg közönyt felolvasztó melegség, -
A tiszta izlés s gyáva gúny tusája,
A parlagot felszántó szorgalom,
Hogy gyom helyett aranykalászokat
S mosolygó szőlőfürtöket teremjen. -
Minderre visszaemlékszik szivünk
S a küzdelemnek fényes érdemét
Benned, vezérünk, képviselve látjuk; -
Mert könnyü nékünk járni tört nyomokban,
Könnyü gyönyört s élvet találni ott,
Hol hű elődök munkás szelleme
Már megtöré a járatlan rögöt
És elvetette a virágmagot;
Mert könnyü nekünk épitkezni ott,
Hol már letéve a szilárd alap
És összehordva a templom köve,
Hol istenünknek zengjen a magas dal.

Midőn e század néma kezdetén
A nemzet élte megfogyatkozott,
És Zrinyi nyelvét már feledni kezdék
A Zrinyiek nem méltó gyermeki:
Kevés hivekben élt csak a kegyes hit,
Hogy a magyar nyelvének élni kell,
Kevés szivekben égett a nemes láng,
Magas tetőre tolni e hazát,
S a nyelvet, a mely nélkül nincs haza!
A rút közönynek szennyes tengerében
Egyes híveknek keble volt csupán,
Hol életét megmentse, a sziget,
Üdvnek szigetje, áldásnak laka.
Kebled s velőd is ily sziget vala,
Hol árva nyelvünk menhelyet talált,
Midőn kiüzve a fénycsarnokokból,
Alig-alig tengetve életét
A egyszerü nép szük kunyhóiban, -
Éhezve, fázva, védelmért esengett.
Kazinczy árnya! Nézz reánk egedből
És tégy bizonyságot: hogy Fáy András
Most ötven éve irta zsenge-müvét,
S a „Friss bokréta” fris maradg maig,
Az ifjú lélek el nem vénhedett,
S ki ötven ével régibb a jelenben,
Bár arczain a rózsa elvirágzott
És fürtein a tél ezüsstje ül:
Ma sem kevésbé lelkes és erős,
Szent honszerelme most is hervadatlan.- 
Mit szenvedénk! Mit éltünk át azóta!
De a mit ő, mint szentséget, kitüzött
Öt évtizednek örzés tárgyaul,
Megmentetettt a nagy hajótörésből!
Mit ő magának eljegyzett arául,
Él most is és virágzik: - a magyar nyelv!
Arany menyegzőt ül ime vele,
S örömkönyűn át elgyengült szemében,
Azt látja, hogy kedves menyasszonya
Félszázadon át még szebb lett s virágzóbb.

Éljen tovább is, éljen mind örökké
Ifjú erőben a bájos menyasszony!
És míg ez él, míg ez diszben virágzik:
A vőlegény sem halhat meg soha,
Mert halhatatlan a szellem s dicsőség!
Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.