Szebenyei József (1881-1953): A sóstó partján

Egymagamban ülök, árnyas fa tövében,

Előttem a sóstó ringatódzik szépen;

Hullámait sorba’ langy szellő sodorja;

Megrezzen egy levél, hátul a bokorba’.

Egy tücsök cziripel szörnyen az árokból;

Gunyolódó hangot érezni ki abból.

Hallgass el te gyáva, láthatatlan féreg!

Akkor lármázz, hogyha a szemedbe nézek.

Egy nagy halászcsolnak, félig künn a porba’,

Unalmasan fekszik, mintha halott volna;

Körülötte hullám játszi csobbanása,

De álmának azért nincs e földön mása.

Mint piczinyke gyermek játszadoztam itten,

- Hogy mulik az idő, elmulik mint minden! –

Bokorban, fűszálban és a tó tükrében,

Gyermek-szenvedésim szemtanuit nézem.

Megszólal egy madár a fatetejében,

Mintha előállna ő is tanuképen;

Mintha bizonyítni akarná ő nékem,

Hogy mily végtelen volt az én szenvedésem.

Elszállnak előttem gyermek ábrándképek,

Lantomon itt csendült a legelső ének.

A partra térdelve imádkozom hévvel:ű

- „Áldjon meg az Isten mind a két kezével.”

Forrás: A Természet 3. évf. 24. sz. 1900. aug. 15.

Feleki Sándor (1865-1940): Aratás után

A letarolt sárga mező

Oly szomorú, oly elhagyott.

Pedig a nap arany fénye

Csókolja még, reá ragyog.

De a rengő kalásztenger

Suhogása merre marad?

A víg nótát énekelő

Leánysereg másutt arat.

A pacsirta nem vonul el

Dalolva a vetés felett.

Dala csengett mint harangszó,

Majd halkan szállt, mint lehelet.

Nem lepi már buzavirág,

Nem tarkítják a pipacsok,

Tarló szélén a kis patak

Olyan lomha, nem is csacsog.

A végtelen, forró tarlón

Semmi élet és semmi nesz;

Egy-egy ürge tekint csak szét,

Mintha szólna: Vajjon mi lesz?

Majd egy szöcske ugrándozik

Szalmaszálról szalmaszálra

S tovább folyik a tarlónak

Szomorú és csöndes álma.

De ha jő a holdas este,

Pitypalatynak hangja csendül.

Elsiratja vesztett fészkét,

Zokog elmúlt szerelemrül.

Forrás: A Természet 3. évf. 23. sz. 1900. aug. 1.

Lengyel László: A természet temploma

Imádattal csodálom én a nagy mindenséget,

Elbámulom műveiben az örök fenséget.

A természet templomába imádkozni járok,

Hol égbe küldik illatuk a nyíló virágok.

E templomnak minden része egy-egy fényes oltár,

A havas csúcs, árnyasberek, sástringató mocsár.

Este kigyul ez oltárnak nagy, fényes csillárja:

Világít a hold az égen, mint egy örök lámpa.

Énekel a fülemüle a fa csipkés lombján,

Dicsénekét az Istenhez áhitattal mondván.

Ott hallgatom a lomb alatt, csendben heverészve,

Az én lelkem üdveért száll a dal fel az égbe.

Erdő felől egyre zúg e templom orgonája:

Erdőzúgás, megreszket az erdő minden fája.

Mert a fának is van lelke s könye patak-árja,

A mely végig csobog a rét hímes pázsitjára.

A természet templomába imádkozni jöttem,

A szél a hatalmas lombot megrázza fölöttem;

Isten lelke szólal abban s ezek az intési:

Hogy imádjuk őt, - mint fölényt – gyarló teremtés!

Forrás: A Természet 3. évf. 22. sz. 1900. júl. 15.

Lengyel László: Nyár hevében…

Nyár hevében a szabadban járok,

Zöld mezőben, kéklő ég alatt

Elnézem a sok tarka virágot,

Hallgatom a dalos madarat.

Ösmerőse vagyok a virágnak,

Ösmerőse a dalos madárnak,

Lomboserdő árnya befogad,

Merengeni szoktam ott sokat.

Elmerengve, lelkem messze szárnyal,

A szép múlthoz vissza-visszatér,

Midőn szebb volt sokkal a madárdal,

Lelkesültem föld virágaiért.

Ha elmentem egy kedves leányhoz:

- Hasonlítván a legszebb virághoz –

Nem hittem azt soha, hogy nekem

Ily virág ne nyíljék keblemen!

Éltem nyara immár őszre válott,

Nem oly vonzó többé a virág.

Fölötte már egykedvűen állok

- Egyforma volt mindég a világ. –

Nincs megállás, pihenés az úton,

Kesereghet lelkünk az elmúlton.

Ez a világ csak halad tovább

S örömei? múló délibáb!

Rohanj idő sebesen fölöttem

Kis világom hadd repüljön el!

Ide úgyis nem örökre jöttem,

Ki született: annak menni kell!

Mert bár élnék itten ezer évet:

Isten előtt csak egy percz ez  élet

És egy a vég: - én jól tudom ezt –

Egy ölnyi föld és egy sirkereszt!

Szép természet! hozzád jöttem én ki

S hová ragadt, vitt a gondolat!

Virágidat még szeretem nézni,

Bár fölöttem az idő halad.

Úgy is tudom, hogy ha fáklyám lobban,

Mint haló madárra a bokorban

Lehulló lomb reája borul:

Rám belőled egy sír domborul!

Forrás: A Természet 3. évf. 21. sz. 1900. júl. 1.