Beh régen láttalak! ki-kinézek hozzád
A nyílt utczák közén meződre sovárgva:
Tanyaszéli puszta, délibábos ország,
Te a napos égnek végtelen határa!
A hol odafenn csak a nagy menybolt kéklik,
S körülest lesímul a föld fühullámmal,
A hol a láthatárt beláthatni végig,
A meddig a szemnek tekintete szárnyal.
Itt a lángoló nap fényből szőtt hajóját
Hordó ég-ocezán uralkodik mindig,
Hol a légi habok éji homályon át
Csillag-gyöngyeiket fel az ürbe hintik, -
Göröngy nem tornyosul dombokká, hegyekké,
A bozontos erdő vadvirággá törpül,
Hol az égbolt maga lesz csak fennségessé,
Egyedül kiválván a mérhetlen körbül.
Óh itt nem az ember törtet a magasba,
Hogy a messzeségbe, mélyen alá lásson,
A magasság maga száll ide alantra,
Le a távolságra boruló ködszárnyon,
Selyem-bárányfelhők sugaras sajkáján
Ringó káprázatok tündérei jönnek,
Tarka szallagjával a hosszu szivárvány
Alig bir leérni színéig a földnek.
Óh nagy magányosság! ez a te országod,
Hol a fény és homály változik nesztelen,
Hol a hangról viszhang nem ad ujra számot,
Elnyeli a csöndbe szakadó végtelen:
Nyom nélkül a vihar tehetetlen száll át,
A gyepes sík fölött magával forogva,
Nincs mibe akassza fákat tépő szárnyát,
Virágillatot ver ruhájának fodra.
Ez a nyugalomnak szentegyháza itten,
Ahol véget ér a földi sok kicsinység,
S közelebb jő hozzám az örökös minden,
Melynek képe sehol lerajzolva nincs még, -
De nekem feltűnik mint eleven álom:
A mindenütt levő s megmérhetlen távol,
A puszta napjában, néha én úgy látom,
Hogy az istenségnek szent, nagy szíve lángol.
Óh, hogy szeretek én bolyongni a pusztán,
Ottan érzem magam közel csak az éghez, -
Száll az ihlet, - szemem meg ujra lehunyván
Lelkem íme már a látomással végez:
Csak egy könycsepp marad vissza még pillámon,
Mint a puszta füvén rengedező harmat,
Hogy a napsugárba
dalommal felszálljon,
A mely mindent éleszt és mindent elaltat.
Forrás: A Természet 1.
évf. 1. sz. 1897. aug. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése