Volt, volt nekem is, kit gyermekkoromban oly
Végtelen szerettem,
Az első szerelem minden gyönyörével
Szivembe temettem;
a jó Isten tudja, hogy mért vonzódtam úgy
Mondhatlan hozzája:
Te hozzád, kertünknek most már leveletlen
Öreg akáczfája!...
Most, hogy nem is oly rég, öreg ágaidról
A lomb úgy leszáradt,
A jó Isten tudja, csak te miattad szállt
Lelkemre e bánat!...
Most, hogy kopár ágad nem hoz több virágot
Majd több kikeletre:
Majd, hogy nem siratlak, vén akáczfa téged,
Ugy jutsz az eszembe!...
Veled sóhajtoztam, ha a lombhervasztó
Ősz díszed leszórta
S a tél zuzmarája kopár ágaidat
Körülkoszorúzta,
Veled örvendtem, ha a virágfakasztó
Tavasz közeledte:
Édes virulásra, kivirágozásra
Ágad berügyezte…
Átreszketett egykor a te lombodon is
A névtelen bánat,
A mi a lelkemre rávetett már ekkor
Egy-két sötét árnyat;
Te is szeretted tán én velem sokáig
Első ideálom?...
Ki csak papiron élt s nem is volt ő más, mint
Bohó gyermekálom!
Ma tudom, mért szerettelek az embereknél
Jobban vén akáczfa;
Egy fa, egy szál virág tán a szivünknek még
A legjobb barátja;
Tudom, ha te élsz túl és én előzlek meg
Az elpusztulásban,
Érzem, te siratsz meg a legőszintébben
A legigazabban!...
Forrás: A Természet 1. évf. 24. sz. 1898. aug. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése