Mint mikor földrengés tenger közepéből,
A hullámok alól szigetet szakít fel,
A mi kedves tanyánk képe akként kél föl
Hajnalonkint nekem régi emlékimmel;
Álmom homályából a virradat elé
Látom kiterülni harmatos, zöld gyepjét,
Rezgő nagy nyárfája a fényt hűvösebbe
Hűsítve lombjával, ingó árnyat vet szét.
Mintha mienk volna az eladott birtok,
Visszaköveteli képzeletem hozzám,
Így nyílnak meg olykor a behantolt sírok,
Kedves halottunkat újra közénk hozván;
Lovainkat látom a kereszt-béklyóban,
Fürge csikók futnak körülöttük játszva,
Öreg „Virág” tehén a fűben megtorpan,
Nem ereszti nyakán a megfeszült pányva.
Fa hegyében a nap, a sudár akáczsor
Gyalogösvényt vezet ki a szőlőkertbe,
Azon jártam én ki minden aratáskor,
Vállamra a fegyvert könnyedén fölvetve,
Ott a puszta-szélen a hináros tóra,
Túl a szőlőkerten, szárnyasokra lesbe,
Elhallatszott hozzám a szép magyar nóta,
Marokverő lányok dolog-győző kedve.
A hármas határ füves, magas dombján
Mintha ülnék most is pihentetve, némán,
Puszták messzeségén tekintetem hordván,
Ontja a meleg nap fényesőjét én rám;
Előttem a puszta, mögöttem a tanya,
A távol ködében a város is látszik,
Olykor elhallatszik a harangok szava
Szélcsendben, egészen ki a mi tanyánkig.
S elnézem a pusztát, a tanyát, a várost,
az egyedüllétben azon gondolkodván,
Ott benn a városban kedvesem hol jár most,
Úgy mint én ő rája, vajjon ha gondol rám?
S megtelik a szívem édes érzésekkel,
Epedő sóvárgás fog el ott a parton,
Erdő rejtekéből gerlegalamb kel fel
S szava visszhangjaként megpendítem lantom.
A szép természettel egy testvérré váltam,
A suttogó szellő titkos fuvalmából
Lelkem szárnyalását kihallottam lágyan,
Illat, a mely elszállt nyíló vadvirágról,
Az volt az én ihlett gondolatim teste,
A mely szerelmemnek mámorával járt ott
S kebelem tüzéről be-betömjénezte
Mint egy szentegyházat, a nagy pusztaságot.
Oh, hogy útját állni nem lehet időnek,
Melynek minden percze a jelentől eltép,
Ama eltűnt múltból emlékim köszöntnek,
Szórványosan, mint egy világgá széledt nép;
Mi lett a tanyából, a régi majorból?
Széthordták házait a szétosztott földre,
Virágzó múltjára lelkem visszagondol
S arczomra szivárog lelkem búcsukönyje.
Mintha most történnék romlása előttem,
Fejszecsapás alatt húlló fákat látok,
Ott fut a hajdanta egytagú mezőben
Egymáson keresztül négy-öt mesgye-árok;
Ezüstlevelű nyár és a gólyafészek
Még a dűlő-útnál változatlan állnak,
A rezgő levelek susogva beszélnek
Hozzám, eltűntéről egy tündérvilágnak.
Forrás: A Természet 3.
évf. 5. sz. 1899. nov. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése