Hova nem hat semmi eme nagy szent csendből,
Elhagytam a várost, érted néma tájék
S a messziből hallom, mely itt felém csendül,
a madarak dalát, tengeren keresztül, -
Ősszel jártam erre
S mintha félben maradt emlékim közt járnék.
Leolvadt a hónak fehér takarója
A megmeredt földről, napfény megsütötte
És kitakaródzott alóla a róna,
Föllehelte álmát a ködgomolyokba
S mintha volna fátyol,
Halavány, zöldes árnyék borul a mezőkre.
És amoda délről fűébresztő hővel
Gyenge fuvalom száll, sejtelmesen enyhén,
A kikelet bezárt kapuja most tört fel
S jön a vidék, a hol örök virány zöldel,
Észrevétlen, lassan,
Át a puszta kopár, mezitelen testén.
A tavaszvárásnak édes sóvárgása
Reszkető gyönyörrel betölti a keblem –
s az ébredő földön térdeimen állva,
Hallgatódzom lentről zsongó mozdulásra,
mely a föld méhéből
ide hozzám száll fel, titkos ütemekben.
Majd meg mintha vonzna egy látomás messze,
Meleg szigeteknek országába látok,
Ime, mostan indul a gólya, a fecske,
Szárnyának hajóján hozzánk ereszkedve, -
S ideje kitelvén,
Köröttem a varjú mind lassabban károg.
Tanyaházak kertje, óh térséges puszta!
Felébredek én is, valahányszor látlak;
Dalok zsonganak körül, megifjodom újra,
Lelkemen új tavasz mintha átvonulna
És szavára várnék
Szerelmemnek, a rég elszállott madárnak…
Szivemből leárad föld mélyébe létem
S megy a folyamokban, lenn a lángkerekben,
Fejemet fönnhordom az egek kékjében
S oda messze látok túl a csillagfényen,
Be a végtelenbe,
Oly magasra száll itt, emelkedik lelkem!
Én szerelmes hazám, dajkáló otthonom,
Eljövék te hozzád a tavaszt köszöntni,
Melynek ébredését itt követem nyomon;
Éltem óczeánján világító torony,
te mindenkor véve
Egy olyan világnak, mely csak alig földi.
Mert az eget látom mindenütt feletted, -
És síkodon égnek áll a kutak gémje,
Ostorfátlan áll még a gém, rája vedret
Nem akasztnak addig, míg a cserény mellett
Meg nem száll a pásztor,
Rávigyázni kiállt gulya, ménesére.
Azután majd zöldül, lombosodik minden,
Fehér falú tanyák, a vizek ragyognak,
Kalászos szántóföld, nyárfa-erdő díszben –
S a pacsirta felszáll, téged óh nagy Isten
Dicsérni utánam,
Örökös tavasza minden tavaszoknak.
Forrás: A Természet 3.
évf. 16. sz. 1900. ápr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése