Nyár hevében a szabadban járok,
Zöld mezőben, kéklő ég alatt
Elnézem a sok tarka virágot,
Hallgatom a dalos madarat.
Ösmerőse vagyok a virágnak,
Ösmerőse a dalos madárnak,
Lomboserdő árnya befogad,
Merengeni szoktam ott sokat.
Elmerengve, lelkem messze szárnyal,
A szép múlthoz vissza-visszatér,
Midőn szebb volt sokkal a madárdal,
Lelkesültem föld virágaiért.
Ha elmentem egy kedves leányhoz:
- Hasonlítván a legszebb virághoz –
Nem hittem azt soha, hogy nekem
Ily virág ne nyíljék keblemen!
Éltem nyara immár őszre válott,
Nem oly vonzó többé a virág.
Fölötte már egykedvűen állok
- Egyforma volt mindég a világ. –
Nincs megállás, pihenés az úton,
Kesereghet lelkünk az elmúlton.
Ez a világ csak halad tovább
S örömei? múló délibáb!
Rohanj idő sebesen fölöttem
Kis világom hadd repüljön el!
Ide úgyis nem örökre jöttem,
Ki született: annak menni kell!
Mert bár élnék itten ezer évet:
Isten előtt csak egy percz ez élet
És egy a vég: - én jól tudom ezt –
Egy ölnyi föld és egy sirkereszt!
Szép természet! hozzád jöttem én ki
S hová ragadt, vitt a gondolat!
Virágidat még szeretem nézni,
Bár fölöttem az idő halad.
Úgy is tudom, hogy ha fáklyám lobban,
Mint haló madárra a bokorban
Lehulló lomb reája borul:
Rám belőled egy sír domborul!
Forrás: A Természet 3.
évf. 21. sz. 1900. júl. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése