Minden derült, minden
csillog,
Amit csak a szem talál.
Nem hihetem, hogy közel már
Az enyészet, a halál.
Enyhén süt a nap sugára
S kristálytiszta még a lég.
Vadrózsa és som gyümölcse
Bíborszínben ragyog, ég.
Bár a zöld szín fakóra vált,
Mégis olyan szép a föld.
A lehulló levelektől
Sárga-piros köpenyt ölt.
S ha fonnyad is a virágok
Tarka szirma, levele,
Édes illat terjed most is
S száll a magas ég fele.
Csak a nagy csönd bántja lelkem,
Nincs madárdal, nevetés.
Ránk nehezül egy bús érzet:
Közel a nagy temetés.
Nincs semmi nesz. Csak egy-egy galy
Távol lombok közt recseg.
Mintha fel-felsóhajtozna
Egy haldokló, nagy beteg.
Közbe-közbe egyet koppan,
Amint földre hullanak,
Az ég felé nyuló fákról,
Fenyő-toboz, tölgyfa-makk.
Mintha lélek-harang volna,
Oly szomorú ez a nesz:
isten veled, fény, szín, illat,
Holnap mindnek vége lesz!
Forrás: A Természet 3.
évf. 3.sz. 1899. okt. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése