Hosszú éj elmultán a virradó reggel,
Tél után a tavasz megszületik ujra,
Ködös álmaidból szunnyadó föld kelj fel,
Öltözz virágdíszbe széles-messze puszta;
Visszatérő fecskék! titéket köszöntlek,
Lelkemből fohászként kitörő hő dallal,
Meleg lehét érzem a puha göröngynek,
Biborpalástjában néz le rám a hajnal.
A rózsapázsitos, buja édenkertnek
Elhamvadt pompája visszakisért ismét,
Haragoszöld fűben kigyók melegesznek,
A bóditó nárdus nyujtja illat-kincsét;
Almafa virágok: halványpiros lepkék
Csüggenek az ágon, mely gyümölcsöt hoz majd,
Vágy zsendül a szivben, mely nem szerelem még,
Csak sejtelmes érzés, ábrándokat óhajt.
Violakék égbolt, lángoló napszemed
Hozzám varázsolja eltünt ifjuságom,
Érzem azt az áldó, éltető meleget,
Mely a lét patakját hajtja a világon:
Itt benn a vér árja, fünek, fának nedve
Dobogóbb árammal lüktetésnek indul,
Napfény! a teremtés örökéltű lelke,
Te támasztasz fel majd kihült porainkbul.
Óh tavasz, te legyszebb! te várva várt vendég,
A mely elmúlsz s megtérsz változatlan bájjal,
Igaz hévvel ajkam rólad énekel még,
Legihlettebb dalom, im, tehozzád szárnyal;
Te a nagy természet tündér-ifjusága,
Testet öltött álma itt a teremtésnek,
Remény sugallója, üde léted áldva,
Téged dicsőitsen ez a hymnus-ének.
Jertek ide, jertek, ti ifjak és vének,
Koszorúkat fonni, égessük a tömjént,
Ujjászületése van az elhunyt évnek,
A szemünk láttára ismét csoda történt;
Bimbót vet a rügy ki s a hangtalan légben
Dallamok zendülnek, megmozdult a tájék,
Najádok a vizben, nymphák erdőn ébren,
Odafenn Olympon a régi oltár ég.
Ama pogány hitben megfogant istenség
Szelleme most suhan lelkeinken átal,
Kik a természettel őket mind felejték,
Azokhoz zokognak szomorú, mély váddal;
A trónjukat vesztett földfeletti lények
Birodalmaikban számüzötten járnak,
Csak mikor a költő lelke elé érnek,
Fényalakot nyernek az átmenő árnyak.
Forrás: A Természet 1.
évf. 15. sz. 1898. ápr. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése