Kinek ihlettel telve keble,
Mind, mind már rég megénekelte
Az ébredő tavaszt.
Reményt, hogy önt az emberekbe
S kopár mezőn, üres berekbe,
Virágot mint fakaszt.
De olyan híven, olyan szépen
Nem éneklé költők körében
Egyetlen egyse meg,
Mint a mikép azt megdalolta
S dalolja már évezrek óta
Maga a kikelet.
A kis pataknak halk zugása,
Felébredt méhek víg zsongása
Egy gondolatba forr:
Légy üdvöz tavasz napsugára,
Utánad eped vágyva, várva
Rovar, fűszál, bokor.
Ha csalogány hívó szavára
Víg dal között felelget párja,
Szebb rím vaj’ hol lehet?
S hatalmas tölgyfa koronája
Közé búvó kakuk ver rája
Pontosan ütemet.
S hírlap vagy könyv se kell, mely messze,
kelet a nyugat felé terjessze,
Viszi a lenge szél,
S futó csermelynek, gyönge ágnak,
Hímes lepkének, kis virágnak
Csak erről zúg, beszél.
Forrás: A Természet 2.
évf. 15. sz. 1899. ápr. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése