Imádattal csodálom én a nagy mindenséget,
Elbámulom műveiben az örök fenséget.
A természet templomába imádkozni járok,
Hol égbe küldik illatuk a nyíló virágok.
E templomnak minden része egy-egy fényes oltár,
A havas csúcs, árnyasberek, sástringató mocsár.
Este kigyul ez oltárnak nagy, fényes csillárja:
Világít a hold az égen, mint egy örök lámpa.
Énekel a fülemüle a fa csipkés lombján,
Dicsénekét az Istenhez áhitattal mondván.
Ott hallgatom a lomb alatt, csendben heverészve,
Az én lelkem üdveért száll a dal fel az égbe.
Erdő felől egyre zúg e templom orgonája:
Erdőzúgás, megreszket az erdő minden fája.
Mert a fának is van lelke s könye patak-árja,
A mely végig csobog a rét hímes pázsitjára.
A természet templomába imádkozni jöttem,
A szél a hatalmas lombot megrázza fölöttem;
Isten lelke szólal abban s ezek az intési:
Hogy imádjuk őt, - mint fölényt – gyarló teremtés!
Forrás: A Természet 3.
évf. 22. sz. 1900. júl. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése