Lakatos Vincze: Tompa és a természet

Nincs a magyar irodalomban egyetlen költő sem, kinek költeményei annyiszor zengenének a természet szépségeiről, mint Tompa Mihályé. A derűs tavasz fakadó lombjai, a borongó ősz sárga levelei egyformán kedvesek az ő fogékony, mélyen érző lelkének. Nemcsak festője ő a természet örökszép változásainak; nemcsak elmereng az előtte jelentkező tüneményekben, hanem együtt remél a fakadó bimbóval s együtt borul el a lombtól megfosztott ligettel, erdővel. Nemcsak a természetben él, hanem vele együtt érez, együtt örül, együtt szenved.

A virágok költői cziklusra hangolják s a szárnyas légi lakók oly költemények megírására ihletik, melyek irodalmunk igaz gyöngyei közé méltán számíthatók.

Ki ne ismerné az 1844-58 közt írt kedves virágregéket? Ki ne érzett volna vele együtt mély honfibút, ki „A gólyához”, „A madár fiaihoz” czímű hazafias allegoriáit olvasta?

Valóban ő mindenekfelett megérdemli a „természet költője” díszes elnevezést. Az ő természetszeretete, hol világosabban, hol burkoltabban legtöbb költeményein végig vonul. Ez foglalja le egész költői valóját s nem csoda, hogy legszebb képei, hasonlatai éppen a természet köréből vannak merítve.

Jól esik neki a természet szabad ölén megpihenni, mert ott úgy érzi, hogy dajkálódó édes anyja kebelére hajtja le gondtól nehezült fejét. Ki is mondja ezt egész nyíltan, a „Virágregék” előhangjában:

„Szent természet! dajkálkodó anyám,

Szeretlek én kimondhatatlanul!

Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám,

Lombod, virágod ha sarjad, ha hull,

Tanulni menvén hozzád: megjövök

Édes kincsekkel, mint a fürge méh,

Megkönnyebbülök karjaid között,

Ha szívem bú, szemem köny terhelé!”

A jó Isten nyitott könyvének tekinti ő a „szent természetet” s meglátja azt az ezer csudát, melylyel az alkotó eget, földet, tengert, hegyet-völgyet felékesített. Buvárként mélyed el a természet titkainak rejtett mélységeibe s úgy boldogítja a gondolat, hogy lát, ért és okul mindazokon, mik a közönséges lelkek előtt hét pecséttel lezárt könyvként csukva állanak. tudatában van annak, hogy a természet beszél hozzánk, csak értsük meg néma és mégis beszéde szózatát.

„Beszél a szent, dicső természet,

De mi vagyunk tolmácsai;

A szív a mit titokban érzett:

Tőlünk hallja kimondani.

Ülünk villám- s tengerhabokra, -

Értjük virág s szellő szavát;

Mi az Úr égő csipkebokra,

Jelentve általunk magát.”

Szereti a hegyet, a halmos vidéket, míg Petőfi a rónáért rajong, mert benne a szabadság képét látja. Tompa úgy érzi magát az Alföldön, mint a fenyő a homokos pusztán. De azért oly szeretettel veszi észre a róna szépségeit s annyi melegséggel zengi meg őket, hogy e tekintetben nagy költőtársának sem enged sokat.

„Régi ismerősöm: a nyilt szabad róna,

És a zúgó nádas, mintha erdő volna;

A tavak és lápok…

Hol sárga liljomok, fehér nimfák nyílnak,

S a vadmadár fürdik, sír, kelepel, hápog.”

Örömmel hallgatja, mikor az „átvonuló daru egyest-egyest krúgat!” s eleven hasonlatot talál sás eltört kardjában és széthullott buzogányában. Majd honfiúi lelkében más gondolatot ébreszt az alkonyati álomba merülő puszta.

„Ah én is álmodom! de álmom oly nehéz,

Mert sejtő lelkem a távol ködébe néz;

Képedet, oh puszta!

Ősi szépségéből, vad költészetéből

Látom kivetkezve, látom ott kifosztva.”

Merengő lelke előre látja azt, mi sajnos, költőietlen korunkban rideg valóra vált:

„Hol most a nyerítő szilaj csikó vágtat

S uszkálni látszik a rezgő délibábnak

Fehérlő vizében:

Elhallgat, kialszik az éjek varázsa,

A furulyaszó, a pásztortűz végképen.”

A sivár jövőben is talál azonban vigaszt s ez az, hogy azt a kort ő már nem fogja megérni.

Nemcsak dilettáns ő, ki öntudatlanul gyönyörködik a természet szépségeiben, hanem sokszor úgy lát, mint egy tudós búvár, kinek előre megalkotott tervei vannak. A kis fecske fel-felcsattanó dalán felderül s elnézi, amint csengő pelyheseivel nyájasan elbeszélget, majd a kémény szák nyílásán kisuhan, mint a szél.

Kis fiúnak is azt ajánlja, hogy hagyja a mesterkélt világ dolgait, maradjon a természet kebeléhez közel:

„Légy egyszerű fia ez anyának!

Szánts, vess, fákat növelj!”

Míg a madarak: a fecske, gólya, daru hazafias, addig a virágok gyakran vallásos eszmékre indítják.

„Nyíljatok, nyíljatok! csendes nyári estén

A halhatatlanságról beszélünk veletek;

Ti is le vagytok a sötét földhöz kötve,

Mégis ég felé száll az illat, lelketek!”

Végtelenül megható az, mikor a virágot gyengéd szerelmesként kéri, hogy jöjjön elő a föld rögéből s a madarat énekre, dalra buzdítja, mert az élet habzását és teljességét egyedül a madár tudja nyilván kimondani.

„Dalolj hát kis madár! mondd ki hangos szóval,

Az élő természet a mit némán érez;

Ajkaidról a táj ha víg énekszót hall,

Felmosolyog hozzád, hálás gyermekéhez!

Megénekli az évszakok mindegyikét. Éles szemmel veszi észre mindegyiknek szépségét, de mégis legszívesebben az őszi hervadásról dalol, mert evvel borongó lelkének fájdalma legközelebbi rokonságban van. Elég e tekintetben „Őszi képek” czímű cziklusára utalni, melynek egyik szép részében következőképpen szól:

Ősszel születtem…

„Sárgul falomb állott bölcsőm felett.”

A természet haldoklása csendesen, titkosan beszél lelkével s úgy összeillik a sápadt költő a komor, hallgatag ősszel. Nem is akar előbb meghalni, úgy akarja várni a  haldokló virágokat, a sárgán hulló faleveleket.

„Szép, nyájas őszi délutánon

Együtt hullunk le csendesen,

Olyan szép ősszel a búcsuzás

S nem fáj úgy a halál se, nem!”

Nála az a természetszeretet nem költői fogás, nem is üres, semmitmondó czafrang, nem hiú szenvelgés, hanem életszükséglet, s egy modern Antausz-ként úgy tapad oda a szent természethez, mint a csecsemő az anya kebeléhez. Hogyis ne? Megelégedést, csendes boldogságot csak a természet ölén talál. Együtt kel az énekes madárral s bejárja az illatos réteket és mezőket; dagadó kebellel szívja magába a szálas vetések üdítő levegőjét s mily boldog, mikor a reggeli szellők végigsimítják gazdag fürteit.

Nem szeretet, valóságos szerelem az, melylyel a természet leányait, a virágokat megzengi:

„A természet az én szerelmesem!

Lombos karjával aki átölel,

Csók közt altat el hűs szellőivel

S én andalogva megsimogatom

Szép szőke árvalányhaj-fürteit;

Piros rózsa ajkát megcsókolom,

Bámulom fehér liliom-vállait

S ha nefelejts-szemébe néz szemem:

Szebb hölgy, több boldogság nem kell nekem.”

Kedves virágairól mondja, hogy:

„S haláltól mert megóvnom nem lehet:

Virágregékbe dallom éltöket.”

Merem állítani, hogy ha Tompát egyéb költeményei nem biztosítanák is az elfeledtetés szomorú sorsa ellen, azok, melyekben a természetet megénekelve, magasztalva látjuk, elég kezességet nyujtanának arra, hogy költőnk is elmondhassa Horatiussal: Non omnis moriar; mert a madarak, a virágok, melyek neki éltében annyi édes örömet szereztek s melyeket oly sokszor s oly szépen énekelt meg: viszonzásúl örökké fentartják nevét a természet költőjének.

Forrás: A Természet 2. évf. 19. sz. 1899. jún. 1.