Még tegnap ősz volt, tiszta és napos;
s a virágkóró dértől harmatos;
a fák kopaszak, de zöld a várhalom
S én sütkéreztem künn a napon.
Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ
és hótól lombosak a kerti fák.
Ünnepi pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka szineit
megunták volna odalenn
s így szólt volna az Úr ez éjjelen:
„Legyen a világ ezentúl fehér!”
… És lett a világ tündöklő fehér.
Ilyen lesz egykor a kihalt világ.
Igy állanak a házak s paloták.
És sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy dongva repülő bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában fehér pusztaság,
felhőtlen ég és örök némaság.
**
Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt.
S hogy búsan nézem ezt a bús világot,
valami mondja: utoljára nézd,
mert meglehet, utoljára látod.
Óh, csak télen ne érjen a halál;
olyan csunya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,
a hóba ütött fáklya-serczegés;
lábát rázza a ministráns-gyerek;
a pap szilvakék orral didereg ,
a kántor meg ahogy itt énekel,
füstként szállong minden kotája fel.
Mert tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat.
Mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hült hamu alatt,
így marad bennem egy kis öntudat.
És hallom majd a sok jövést-menést,
a harangozást, a leszögezést,
az elhadart circumdederumot,
a köhögést, a gyors miatyánkot
s a kocsit, hogy a havon nyikorog.
Míg végre csend lesz. Magam maradok.
**
Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen;
aztán sötét van, sötét lesz sokáig;
csak a hó világít.
Égj öreg kályha, lehelj meleget!
Ott künn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul…
Óh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve s mi is emberek,
mi is csk rakott barlangban vagyunk
s miről a medve arról álmodunk.
Óh csak még egyszer jőjj el szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldelő fűszál!
Oh csak még egyszer lássak ibolyát
s hulljon arczomba meleg napsugár.
Hadd haljak meg egy tavaszi napon
s a szívemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szívemre ibolyát.
Forrás: A Természet 3.
évf. 8. sz. 1899. dec. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése