Leteríté a tél puha hószőnyegét
A virágkifosztott, kopárrá vált földre,
Odafenn az égbolt ólomszürke, setét,
Behamvadt a táj lenn sűrü, lomha ködbe;
Eljöttem tehozzád tanyáknak vidéke,
Hogy elhagyottságod magányába lássak,
Ifjúságát lelkem, hogy újra átélje
Fehér fönségében a nagy pusztaságnak.
A zordonnal szomszéd hatalmas érzés ez,
Amely megkap itt e visszhangtalan tájon,
E káprázat csupán hasonlít a fényhez,
Mint a valósághoz hasonlít az álom, -
Határtalan messze benyúlt a határa
A megnőtt pusztának, mint volt egykor, régen,
Álmában a puszta talán multját látja,
Mikor hét határon túl vonult mesgyétlen.
Távol, lakott környék a pusztába olvadt
S vele egygyé olvadt az égbolt a ködben;
A fergeteg űzi a bokrot, a holtat,
Ez az ördögszekér, a mely meg-megzökken,
Egy-egy hóborozdán átsántikál és fut,
Fut tovább a messze, üres kietlenbe,
Nem vezeti félre csalogató tév-út,
Gurul tüske-szárnyán a szél alá egyre.
S odafenn a lég is nem hord madarat már,
A mely eltrillázgat olvadékony dallal,
Sötét holló-sereg fehér pusztákat jár,
Zsákmányát szaglászva, kemény rögöt vagdal,
Le-letelepedik szalma kazalokra,
De tovább riasztja onnan is a pásztor, -
S a magasban egyet, nagyot kavarodva,
Ék-alakra válva megy tovább a tábor.
A befagyott tavon túl az akácz-erdő,
Arra felé tartnak, ottan csendes minden,
Mozdulatlan az ág, a zuzlombot termő,
A fehér fák alatt ki járna most itten?
Talán csak én látom!... halotti fehérbe
A holdfénynél sápadt párok enyelegnek,
Akik egymáséi nem lehettek élve:
Szerelmet folytatni sirjukból fölkeltek.
A hólepel alatt alszik a természet,
Eljő majd a tavasz és ébredni látom,
S eljő majd a nagy éj, melyből föl nem ébred,
Mikor eljő rá is majd az örök álom; -
Csak a mi elmúló, kétszeresen jobban
Húz ahhoz a szivünk, hogy elvesztjük lassan;
A tél emlékeztet mintegy példázóan:
Nincs ezen a földön semmi elmúlhatlan.
Forrás: A Természet 1.
évf. 7. sz. 1897. dec. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése