Ünnepi barkával s megcsendesült szívem a naphoz
visszaemelve, kehelyként, színborral telítetten,
indulok el, kedves, hajnalló réteken át a
súlyos lombok alatt, elibéd, torkomban a fojtott,
rég szoruló szavakat szabadultan eloldva – neveddel
Ágnes! Az éledező szeleket s a magasba szökellő,
fénybe növő dombok kontúrjait átaranyozva -
hószínű férfitogám neked öltöttem föl, a gyermek
első énekeit csak azért zengette el ajkam,
hogy most, büszke határról elindulván, diadalmas,
újrakelő dalaim méltón küldhessem eléd a
tornyosuló évek csúcsán átszállva s ha föltünsz
majd a gerincen túl, a merőleges, éles
déli sugárnál, tiszta lapályon öleljen egyetlen
képbe a téged zengő drága vidékkel, a tűnt s még
párázó fiatalság végmesgyéit elérvén.
Forrás: Új idők 53. évf. 8. sz. 1947. febr. 22.
2026. aug. 11.
Vidor Milkós (1923-2003): carmen viri
2026. aug. 9.
Vidor Miklós (1923-2003): Madár
Olyan vagy nékem, messzetűnő kedves,
mint madár – sokáig, lankadatlan
nézek utána míg végképpen elvesz
s szép szárnyalással fénnyé lesz a napban -
s így, veszve lesz számomra újra teljes,
tiszta képpé formálva: láthatatlan -
nincs köze többé két földi szememhez
a napa zendül győztes, száz alakban -
tökéletessé bűvöli a távol,
elérhetetlen, maga a magasság;
tollain át a végtelen világol,
mert elszökött a rétek illatából,
hogy megvillantva fénybetűnt alakját,
szálló egek örökre elragadják.
Forrás: Új idők 52. évf. 22. sz. 1946. jún. 10.
Vidor Miklós (1923-2003): Napfordulás
Hogy száll a kék hegyek felett
az alkonyló homály
s a szélsodorta fellegek!
A világ hogy röpül veled -
indul a szemhatár kerek
mesgyéjén túl a táj.
S te benne szállasz, elhagyod
a tisztás lágy körét,
a fák sorát, a rádrogyott
árnyékok csápjait, konok
mögédsettengő lábnyomok,
emlékek börtönét -
Mögötted sárbafúlt utak,
meg széthulló betűk -
a szív megáll, már nem kutat -
példád: a húzó vadludak,
szép, rezzenetlen szárnyukat
nézvén röpülsz velük.
(1944.)
Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.
Vidor Miklós (1923-2003): Ágnes,vonaton
A vonatablakból merengve
nézte a tájat,
mely lassan elmaradt -
a tó fölött a búcsú csendje,
belécikáztak
villámló madarak.
De minden egyéb mozdulatlan,
a hősi nyárfák
s a mályva alkonyat -
most fogd meg a megfoghatatlant,
a messzi párát
s a kékes partokat!
Sötét szemében a merengést,
szavát az ajkán
most öntsd alakba, most!
Arcán az esti pír dereng még
s tűz kihaltán,
az emlék harmatos…
Igen, tán ezt gondoltam akkor,
mellettem állott,
karommal fogtam át -
szállt a táj, néztük a vonatból,
a szél bevágott,
borzolta hűs haját.
Kattogva sírt a sín, tünőben
a tó sötétlett,
belésütött a hold -
szemében a fák rendje röppent,
szemembe nézett,
hosszan fölém hajolt -
Így jött csillagokkal az este
nőttek az árnyak,
a tó rég elmaradt
s futott a zengő végtelenbe
a szánkra sápadt
nyár bíborával a vonat.
Forrás: Új idők 52. évf. 6. sz. 1946. febr. 9.
2020. jún. 18.
Vidor Miklós: Örökség
Mily hűvösek az őszi esték,
már nem tudhatod, messze vagy -
szobádban (ahol leszögezték
koporsód( fészket rak a fagy.
Ágyad lábánál foszlik már a szőnyeg,
Órád megállt, példázva tűnt idődet.
Most én ülök székedre, - rebben
a tűzfal s mint rád, visszanéz.
Itt olvastad gyulladt szemeddel
Petőfit, Mannt, Schillert, Vitézt,
A könyveid is rendre rám maradtak,
mint a falak közt sorsod, alkonyatnak.
Tárcád, ceruzád is enyém lett
s holmijaiddal életed –
látod, már lassacskán megértlek,
sok mindent elhiszek neked,
szégyellem, hogy gyakran voltunk haragban,
egyszer egy álló évig szakadatlan.
Mért loptam el múló idődből
s a magaméból? – Este lett…
emlékeid emléke gőzöl,
belémtapadt tekinteted,
ritka örömöd, szegény büszkeséged,
ujjamon gyűrűd fölszikráz s megéget.
Két éve sincs… vajjon utánam
kiben élsz nyugtalan tovább?
s élsz-e még bennem, unokádban?
s már rámcsap víjjogón a vád:
utoljára el sem búcsúztam tőled, -
nem értem rá, vártam a szeretőmet.
Nem értem rá… nagyon szerettél
s mintegy volt a szereteted…
Hányszor eszembe jutsz!... ha ezt még,
azt még elmondhatnám neked…
s hétlovas hintón indul meg utánad,
- mint a kimondott szó után – a bánat.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. március
Vidor Miklós: Látvány
A sűrűszálú est felett
álomban lépked a vidék,
holt templomtornyok kéklenek,
a holdon szikrát vet a jég.
Fölöttem rézsút elfeküdt,
zúgó fasorok szállanak,
az utak végük kergetik,
hogy még hazataláljanak.
Úgy állok itt, az eltűnő
tájékból híven, egymagam,
akár a megkövült idő,
kietlenül és biztosan.
Suhogjatok, suhogjatok!
Egy szál emléketek fogom.
Nem röppenek utánatok,
nem integetek búcsuzón –
Ha kell, mulandóság leszek,
ha kell, örök bizonyíték.
Az éjjé fagyott est felett
ragyogássá dermedt az ég.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. január
2019. dec. 25.
Vidor Miklós: Szikrázó harcban…
Vidor Miklós: Emelkedő egek
