A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vidor Miklós 1923-2003. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Vidor Miklós 1923-2003. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. aug. 11.

Vidor Milkós (1923-2003): carmen viri

 A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyikeVahl Ottó felvétele
Ünnepi barkával s megcsendesült szívem a naphoz
visszaemelve, kehelyként, színborral telítetten,
indulok el, kedves, hajnalló réteken át a
súlyos lombok alatt, elibéd, torkomban a fojtott,
rég szoruló szavakat szabadultan eloldva – neveddel
Ágnes! Az éledező szeleket s a magasba szökellő,
fénybe növő dombok kontúrjait átaranyozva -
hószínű férfitogám neked öltöttem föl, a gyermek
első énekeit csak azért zengette el ajkam,
hogy most, büszke határról elindulván, diadalmas,
újrakelő dalaim méltón küldhessem eléd a
tornyosuló évek csúcsán átszállva s ha föltünsz
majd a gerincen túl, a merőleges, éles
déli sugárnál, tiszta lapályon öleljen egyetlen
képbe a téged zengő drága vidékkel, a tűnt s még
párázó fiatalság végmesgyéit elérvén.

Forrás: Új idők 53. évf. 8. sz. 1947. febr. 22.

2026. aug. 9.

Vidor Miklós (1923-2003): Madár

Vidor Miklós – Wikipédia

Olyan vagy nékem, messzetűnő kedves,
mint madár – sokáig, lankadatlan
nézek utána míg végképpen elvesz
 s szép szárnyalással fénnyé lesz a napban -

s így, veszve lesz számomra újra teljes,
tiszta képpé formálva: láthatatlan -
nincs köze többé két földi szememhez
a napa zendül győztes, száz alakban -

tökéletessé bűvöli a távol,
elérhetetlen, maga a magasság;
tollain át a végtelen világol,

mert elszökött a rétek illatából,
hogy megvillantva fénybetűnt alakját,
szálló egek örökre elragadják.

Forrás: Új idők 52. évf. 22. sz. 1946. jún. 10.

Vidor Miklós (1923-2003): Napfordulás

A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyikeVahl Ottó felvétele
Hogy száll a kék hegyek felett
az alkonyló homály
s a szélsodorta fellegek!
A világ hogy röpül veled -
indul a szemhatár kerek
mesgyéjén túl a táj.

S te benne szállasz, elhagyod
a tisztás lágy körét,
a fák sorát, a rádrogyott
árnyékok csápjait, konok
mögédsettengő lábnyomok,
emlékek börtönét -

Mögötted sárbafúlt utak,
meg széthulló betűk -
a szív megáll, már nem kutat -
példád: a húzó vadludak,
szép, rezzenetlen szárnyukat
nézvén röpülsz velük.
(1944.)

Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.

Vidor Miklós (1923-2003): Ágnes,vonaton

A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyikeVahl Ottó felvétele
A vonatablakból merengve
nézte a tájat,
mely lassan elmaradt -
a tó fölött a búcsú csendje,
belécikáztak
villámló madarak.

De minden egyéb mozdulatlan,
 a hősi nyárfák
s a mályva alkonyat -
most fogd meg a megfoghatatlant,
a messzi párát
s a kékes partokat!

Sötét szemében a merengést,
szavát az ajkán
most öntsd alakba, most!
Arcán az esti pír dereng még
s tűz kihaltán,
az emlék harmatos…

Igen, tán ezt gondoltam akkor,
mellettem állott,
karommal fogtam át -
szállt a táj, néztük a vonatból,
a szél bevágott,
borzolta hűs haját.

Kattogva sírt a sín, tünőben
a tó sötétlett,
belésütött a hold -
szemében a fák rendje röppent,
szemembe nézett,
hosszan fölém hajolt - 

Így jött csillagokkal az este
nőttek az árnyak,
a tó rég elmaradt
s futott a zengő végtelenbe
a szánkra sápadt
nyár bíborával a vonat.

Forrás: Új idők 52. évf. 6. sz. 1946. febr. 9.

2020. jún. 18.

Vidor Miklós: Örökség


Mily hűvösek az őszi esték,

már nem tudhatod, messze vagy -

szobádban (ahol leszögezték

koporsód( fészket rak a fagy.

Ágyad lábánál foszlik már a szőnyeg,

Órád megállt, példázva tűnt idődet.

 

Most én ülök székedre, - rebben

a tűzfal s mint rád, visszanéz.

Itt olvastad gyulladt szemeddel

Petőfit, Mannt, Schillert, Vitézt,

A könyveid is rendre rám maradtak,

mint a falak közt sorsod, alkonyatnak.

 

Tárcád, ceruzád is enyém lett

s holmijaiddal életed –

látod, már lassacskán megértlek,

sok mindent elhiszek neked,

szégyellem, hogy gyakran voltunk haragban,

egyszer egy álló évig szakadatlan.

 

Mért loptam el múló idődből

s a magaméból? – Este lett…

emlékeid emléke gőzöl,

belémtapadt tekinteted,

ritka örömöd, szegény büszkeséged,

ujjamon gyűrűd fölszikráz s megéget.

 

Két éve sincs… vajjon utánam

kiben élsz nyugtalan tovább?

s élsz-e még bennem, unokádban?

s már rámcsap víjjogón a vád:

utoljára el sem búcsúztam tőled, -

nem értem rá, vártam a szeretőmet.

 

Nem értem rá… nagyon szerettél

s mintegy volt a szereteted…

Hányszor eszembe jutsz!... ha ezt még,

azt még elmondhatnám neked…

s hétlovas hintón indul meg utánad,

- mint a kimondott szó után – a bánat.

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. március

 

Vidor Miklós: Látvány


A sűrűszálú est felett

álomban lépked a vidék,

holt templomtornyok kéklenek,

a holdon szikrát vet a jég.

 

Fölöttem rézsút elfeküdt,

zúgó fasorok szállanak,

az utak végük kergetik,

hogy még hazataláljanak.

 

Úgy állok itt, az eltűnő

tájékból híven, egymagam,

akár a megkövült idő,

kietlenül és biztosan.

 

Suhogjatok, suhogjatok!

Egy szál emléketek fogom.

Nem röppenek utánatok,

nem integetek búcsuzón –

 

Ha kell, mulandóság leszek,

ha kell, örök bizonyíték.

Az éjjé fagyott est felett

ragyogássá dermedt az ég.

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. január

 

2019. dec. 25.

Vidor Miklós: Szikrázó harcban…


 
Szikrázó harcban állasz: áruló,
az is lehetsz, míg úgy hiszem, hogy az vagy.
Kívánhatlak, jövőm mögé búvó,
de nem fogadlak el csalárd vigasznak:
szavad, ha hinném, megkötném a békét,
de nem lehet.
Gyanakodón les, hurkot vet a kétség
s magam vermébe zuhanok veled.

Szemed sarkában idegen nyilak,
nyirkos emlékek síkos bőrödön
- a hazugság nem mondja el, ki vagy,
eleven vágyból pántolt börtönöm.
Átok se szisszen, düh se fogja száma! –
segítenék,
görcsös tíz ujjal ha megfojtanálak,
ha vállalnám a tettes végzetét?

Kettőnk közül csak te lehetsz a gyilkos
s én élve-holtan, mindig áldozat –
a tőrvető kéz megremeg, de mit hoz
- sebet? halál? – föltépem arcodat!
s inak, erek bujkáló rendszeréből
a sűrű vád
sugározza szét sistergőn, sötétlőn
legázolt tested aljas igazát.

Forrás: Tiszatáj II. évf. 4. sz. 1948. április

Vidor Miklós: Emelkedő egek



- Fodor Józsefnek –

Az útra nézel és sötét szemedből
a búcsúzó kilép –
évek fasora zúg, a szél veled jön,
emelkedik az ég,
mint buborék: most mindjárt szertepattan,
egyetlen fény a roppant alkonyatban,
te vagy már a vidék
és te vagy aki futna – merre futnál? –
hol léped át magad?
Fönn könnyed s pilládon felhője úszkál:
száll, száll a boltozat…
- És ég és föld és alkonyat – te voltál? –
a tettes reszket így…
vagy némaságod’ nincs szó, hogy kimondd már?
az út is búcsúzik…
és nincs kitől – minden, minden magad vagy…
(a pillanat robajlón rádszakad:
nem ástad mélyre, hát kihány a sorsod,
mint föld a csontokat.)

Forrás: Tiszatáj II. évf. 4. sz. 1948. április