Szikrázó harcban állasz: áruló,
az is lehetsz, míg úgy hiszem, hogy az vagy.
Kívánhatlak, jövőm mögé búvó,
de nem fogadlak el csalárd vigasznak:
szavad, ha hinném, megkötném a békét,
de nem lehet.
Gyanakodón les, hurkot vet a kétség
s magam vermébe zuhanok veled.
Szemed sarkában idegen nyilak,
nyirkos emlékek síkos bőrödön
- a hazugság nem mondja el, ki vagy,
eleven vágyból pántolt börtönöm.
Átok se szisszen, düh se fogja száma! –
segítenék,
görcsös tíz ujjal ha megfojtanálak,
ha vállalnám a tettes végzetét?
Kettőnk közül csak te lehetsz a gyilkos
s én élve-holtan, mindig áldozat –
a tőrvető kéz megremeg, de mit hoz
- sebet? halál? – föltépem arcodat!
s inak, erek bujkáló rendszeréből
a sűrű vád
sugározza szét sistergőn, sötétlőn
legázolt tested aljas igazát.
Forrás: Tiszatáj II.
évf. 4. sz. 1948. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése