Zengjed az emberiség váltságát, lelkem! az Isten
Ember alakjában véghez mint vitte, s ez által
Ádámnak bűnös maradékát kínja, halála,
És diadalma után ismét
felemelte magához.
Igy akará Isten, s igy lett; és szent Fia ellen
Hasztalanúl küzdött sátány, és Júda hiába
Lázada fel: meglett a váltság isteni műve.
Ó nagy tett! kit más nem bír felfogni, csak Isten,
Szende homályából a dal közelíthet-e hozzád?
Kérlek imádva, te áldd meg a hárfát, szellemek atyja!
Hogy mint tolmácsod magasúlt szépséggel, erővel,
Elragadó bájjal, s fönséggel zengeni tudjak.
Szent tüzed ihlessen, mellynél a mennyei titkok
Leplei széthullnak, s mi az embert földi porából
Szentelt templommá s trónodhoz bírja emelni.
Tiszta legyen keblem: tán így a gyenge halandó
Isten váltságát elzengheti félve dalában,
S tán a rettenetes pályát megfutja remegve.
Emberek! énekemet halljátok, hogyha valóban
Értitek ezt: érttünk vérváltság lett a nagy Isten!
Ó ti kevés számú nemesek! ti figyeljetek inkább,
Kedves Megváltónk őszinte baráti! kiket nem
Nyugtalanít a végítélet: halljatok engem,
S zengjetek aFiunak dalt istenes éltetek által.
A szent város alatt, melly most a lelki homályban
A választottság koronáját félrevetetette
Önkárával, az Úr fényének városa máskint
Ez, s az atyák dajkája; de most vad gyilkosok által
Véroltár leve: - a Mesiás itt vála meg a nép
Nagy sokaságától, melly bár tisztelte jelenleg,
Ámde az Isten előtt nem volt feddhetlen ez érzet.
A Mesiás eltűnt. Pálmák heverének az úton,
S bár ezer ajkakról harsányan zenge: hosanna!
Ah de nem ismerték őt azt, kit örűlve királynak
Hirdettek, s a szem gyengébb vala, mintsem az Úrnak
Szentét láthatná. Maga Isten szállt le, s e szózat:
„Megdicsőitém őt, s most újra dicsújtve leend ő!”
Hirdeti, hogy mennyből Istenség jött le e néphez:
Hasztalan, - a bünösök nem is érthették meg az Istent.
A Mesiás Atyjához ment, ki egébe haraggal
Szálla fel a néptől, melly szózatjára süket volt.
A Fiu Atyja előtt még egyszer akarta letenni
A frigy szent eskét: hogy megszabadítja az embert.
Jeruzalem mellett hegy nyúlik az égbe keletről,
Melly, mint a szentek szentjébe, az isteni Mestert
Sokszor béfogadá, midőn ő a hallgatag éjben
Atyját szemlélé, s áhitatba merűlve viraszta.
Jézus e hegyre megyen, s a jámbor János utána,
A szent síroknál elhagyván égi barátját,
Hogy mint ő, buzgó áhitatban töltse az éjjelt.
Jézus ezen helyről a hegy tetejére megindúlt,
Mória zöldellő bérczén őt áldozatának
Fénye ölelte körűl, hűn jelképezve jövőjét,
S a jelképre szelíd arczczal nézett le az Isten.
Pálmák hűsében lágy szellő lenge fejénél,
Mint a megjelenő Istenség enyhe fuvalma.
S Gábor, az égi szeráf, Jézus szolgája a földön,
Két czedrusfa között állt elmélyedve az ember
Váltságán, s az öröklétnek diadalmin örülve:
Ekkor előtte megy el
Jézus szent Atyja elébe.
Gábor tudta, hogy a váltság nagy időszaka eljött,
Lángra hevüle ezen, s halkkal Jézushoz imígy szólt:
’Isteni Megváltó! ezen éjt itt most is imában
Töltöd-e, vagy fáradt tested nyugalomra lehajlik?
Párnát készítek, ha parancsolod, isteni fődnek;
Ime kinyujtja felénk a czedrus ez évi növése
Karjait, a balzam csemetéit, s gyenge mohával
A szent siroknál, nézd, mint kínálkozik a föld?
Ints, szent Megváltó! s ágyat készítek ezekből.
Ah mennyit fáradsz, Istennek örök Fia! mennyit
Türsz e földön hév szeretetbül az emberiségért!’
Igy szólt. A Mesiás megszenteli pillanatával,
És komolyan közelebb állott a bérczen egekhez.
Isten a bérczen volt; ott volt áhitatba merülten
A Mesiás, s remegett a föld szózatja hatalmán,
S a pokol ajtóin vad öröm mennydörge keresztűl;
Mert nem az átkoknak rettentő szózata volt az
Mellyet a föld hallott, a kegy hirdette ki mostan
Régi határozatát: hogy az embert újrateremti.
Ott körül a halmok szép alkonyi fénybe merűltek,
Kedves másolatok földünkön az édeni képből.
Szólt a Megváltó; ő s atyja belátat az ige
Nagyszerü tartalmát; de csak ennyit mondhat az ember:
’Istenatyám! a frigy s üdv napjai már közelednek,
Egy fönségesb mű nagy napjai, mint a teremtés
Műve, mi a te kezed s Fiadénak régi tanúja.
E napok olly fényben tűnnek még most is előmbe
Mint midön átnéztünk az időknek végtelenében,
És a jövendőség fényesb lett pillanatomra.
Csak te tudod mint érténk akkoron egyet: Atyám! te,
Én, s a szent Lélek a megváltásnak ügyében.
Csend vala, szentségét nem háborgatta teremtmény.
Hárman együtt voltunk, szeretettel s isteni kegygyel
Néztük az egykor majd születendő emberiséget.
Ámde teremtményünk, a megáldott édeni gyermek,
Bár halhatlan volt, a bűn őt porba leverte.
Sorsát láttam, Atyám! te könyűmet:’ – „Az emberi szivben
Légyen az istenkép – így szóltál – újrateremtve!”
’S így a vérváltság szent titka határozatunk lett,
És az örök képhez közelítő újrateremtés.
Ekkor az isteni tett véghezvitelére tökéltem
El magamat. Te tudod, milly hévvel… tudja az ég is,
Mennyire kívántam magamat lealázni azóta.
Föld, te csekély porszem! választott pontja szememnek
Ő mi gyakorta valál! s te fölötted kánani szent föld
Mennyiszer andalgék, nézdelvén halmodat, hogy annyi
Évtől fogva vagyok már ember, s annyi igaz szív
Tér hozzám… tüstént az egész ember- nem enyém lesz.
Itt vagyok, égi Atyám! képednek mása vagyok még
Ember alakjában, s leborúltan fekszem előtted.
Ah de halálos itéleted engem vérbe borítand,
S testemet a holtak hamvához fogja temetni.
Ime Világbíró! már jössz, már messzire hallom
Lépteid rettenetét az egeknek végtelenében.
Borzadok… érzetemet fel nem foghatja az égi
Lelkek egész neme, bár haragodnak mennyköve tüstént
Ölje meg: akkor sem foghatja fel. – Éji homályban
A kertet látom… s te előtted porba borúltan
Küzdök, Atyám! a halál jégcseppei arczomon ülnek,
Mert ítéleted és haragod nagy terhe feküdt rám
Ámde alázattal viselendem, mert te örök vagy,
És soha Istennek nem képzelhette haragját
Szellem, avagy véges lény, mellyet karja halálos
Mennyköve semmibe dönt, ha csak int is, rettenetével.
Isten bír egyedül Istent békiteni. Kelj fel,
Kelj fel, rettenetes Bíró! ím itt vagyok, ölj meg,
És örök áldozatom engeszteljen ki az ember
Bűneiért! Szabadon vagyok itt még, és csak akarnom
Kell, hogy az ég megnyíljon, e perczben ezernyi szeráfok
És miriad kerubok diadallal visszavezetnek
Szent jobbodra, Atyám! De nem; - én szenvedni akartam,
S mit kerub és szerafim legforróbb áhitatában
Lángra hevűlve nem ért, nem is érthet; - szörnyü halállal
Hal meg az Istenség Fia…!” – Itt elhallgata Jézus.
És most szóla: ’Atyám! fejemet felemeltem az éghez,
Fel kezemet hozzád, és esküszöm… Isten az Isten
Színe előtt… hogy megváltandom az emberiséget!’
Szólt felemelkedvén; komoly arczán irgalom és kegy,
Fönség és nyugalom vala; így állt atyja elébe.
Atyja szelíd kegygyel fordúla Fiához az égből; -
Nem hallotta szavát angyal… nem semmi teremtmény,
Csak Fia érté azt. – Most int, most esend leve, most szól:
„Felkeltem, s főmet felemeltem minden egen túl,
Fel kezemet…! halljad, Fiam! ím a végtelen Isten
Esküszik… esküszöm én n éked: hogy elengedem a bűnt!”
Szólt, és elnémúlt. Míg ők így szóltak azonban
A mindenségen szent félelem ömlede által.
És az imént született s még eszmélkedni tudatlan
Lelkek először most éreztek. Az égi szeráf is
Reszkete, mintha megállott volna világköre, csend volt:
Mint mikor a földet zivatar rettenti közelről.
Sőt a kereszténység születendő lelkeit is kéj
Fogta el, és az öröklét üdve lebegte keresztűl.
Ah de az isszonyato spkolörvény lelkei csak kínt,
Csak kétségbeesést jajgattak vissza. Merényök
Füstbe megy. A gonoszak rémítőn zúgva, dörögve,
Trónjaikról az örök mélység fenekére zuhantak,
S rettenetes szirtek szakadoztak bőgve utánok.
Jézus az Isten előtt állt még; s kezdődtek a váltság
Kínai. Érzé, mint közelít a szörnyü valóság,
Látta, mikint jön el őt megitélni az Isten egekből,
Hallá, bünösnek mint fogja kiáltani a nép
Ördögi szitkokkal; s ő vérbe borítva kereszten
Mint hal el a gonoszak dühe által Golgotha bérczén.
Gábor távol volt, s arczára borúlva könyörgött,
És új gondolatok ragadák el. Századok óta,
Sőt a mióta csak él, s lelkével visszarepülhet
Gondolatok szárnyán a létnek végtelenébe:
Illy magas eszmék nem melegíték angyali keblét.
Tárva lön Istenség, Megváltó, s ember előtte,
Váltság, és az örök szeretet, mind tárva levének.
A magas eszméket Gábor lelkében az Isten…
Most a teremtményekkönyörűlő Istene képzé.
Felkele, elbámúlt s áhitatba merűle az angyal,
Keble örülve remeg, ragyogó fény ömle körében,
S vélte, hogy átolvadt az egész föld mennyei fénybe.
Látta merengését Gábornak az isteni Mester:
És hogy az ormokat ő ragyogó fényárba meríté:
’Född be magad, Gábor! földön vagy. – Jézus imígy szólt. –
Készülj fel tüstént, s ez imát vidd égbe Atyámhoz:
Vidd, hogy a boldog atyák… a föld nemesebbjei értték,
Értse a mindenség az időknek teljesedését,
Mellyet epedve ohajt vele. Menj fel, s angyali fényben,
Mint a megváltó Jézus küldöttje ragyogj ott.’
Némán s istenileg vidáman szállt fel az angyal;
És az olajfa hegyéről nézett Jézus utána,
Látva előre miket fog tenni az isteni fönség
Trónjánál, mielőtt a napseregekhez elérne.
Most a Megváltó Atyjával szóla titokban,
És szavaikra lehullt a sorsnak leple azonnal.
Új, szent, s rettenetes volttartalmára beszédök,
Mélytitok angyal előtt; soha nem várt teljesedésü
Dolgokról szóltak, mellyek dicsőíteni fogják
Minden lények előtt a váltság isteni művét.
És ezalatt Gábor hajnalkint szállt fel az égnek
Legszebb fényéhez, hol ezer nap tölti be a kört
Dús ragyogásával az eget beborítva palástkint,
Mellyet az ősfénynek sugarából szőtt vala Isten.
Semmi sötét földgömb nem mer közeledni az éghez,
A felhőkbe borúlt természet lopva kerüli.
S messze… kicsinységökbe feledve el annyi világok
Mint alacsony porszem férgektől lakva az útas
Lába alatt mintegy figyelembe se véve bolyongnak
Számtalan ösvények nyiladoznak szerte az égből
Hosszak, végtelenül hosszak, környezve napoktól.
A fényúton, melly földünkhöz vette irányát,
A trón lábainál fakadó patak árja özönlött
Szép édenbe, az égi malasztok csermelye volt ez,
Partjainál hajnal s szivárvány fénye mosolygott.
Hajdan e szép úton kerubok jártak le, gyakorta
Isten is eljöve látogatóba az emberiséghez,
Míg a vétek után a csermely hirtelen eltűnt:
Mert a mennybeliek nem akarták látni ezentúl
Már szépségökben a halál vad s puszta vidékét.
Megborzadva repültek el ők. A szikla magánya,
Melyben az Isten járt: - a hűs liget enyhe fuvalma,
Mellyet az ott mulató Istenség szelleme ihlett: -
A boldog völgyek, hol előbb a mennyei ifjak
Kedvvel enyelgtek: - a lomb zöld sátora,mellyen az ember
Sírt örömében, hogy halhatatlanságra teremté
Istene őt: - a föld sulyos átok terhe alatt nyög,
És ez előtt boldog s halhatatlan gyermekinek, most
Nagysírjává lett. De ha majd a hajnali csillag
A végítélet hamvából új diadallal
Kel ki, s az Istenség egyetlen pillanatára
Ég, föld, és a világ egygyé leszen: akkor az égnek
Ősforrásából eredő patak újra megindúl,
És az ujabb édent tisztább szépségbe borítja.
Mindig látogatott lesz partja az égi lakóktól,
A kik a földre az ú j emberhez játszani jönnek.
E szent út nyomain megy Gábor az isteni fönség
Fényes egébe, haladva repül, s már czélja közel van.
Fönt a napseregek közepén tündöklik az éggömb,
A nagy mindenség roppant ősképe, s az anyja
Minden szépségnek, melly gyöngéd másolatokban,
Mint rohanó patakok, foly szét a végtelen űrben.
Hogy ha kereng a gömb, szél szárnyán tőle dal ömled
Szét a napseregek dús hangözönébe vegyűlve,
Mellyhez az isteni hárfásoknak hangja erővel
És hatalommal zeng, s egygyé olvadva dicsérik
Azt, ki fület s hallást ada, és kinek annyi gyönyörrel
Csügg füle a mennyek dalain, ha elébe repülnek,
Mint szeme változatos műveinek ezernyi alakján.
Te, ki tanítóném vagy az az égi dalokra,s az Istent
Látva, szeráfokkal zengsz néki, Sióna! tanits meg,
S mondd el a dalt, mit mostan az angyalok énekelének:
’Üdv neked, isteni látványok szent honja! köszöntünk!
Látjuk az Istent itt, mint van, volt, s lészen örökké.
Itt a boldogokat nem leplezi messze világok
Fátyola. Téged a megváltottak tiszta körében
Látunk, őket is e nagy boldogságra te hívtad.
Ah mi tökéletes és végetlen vagy Te! az ég bár
Megnevez, és Jehovát rebeg, ámde kimondani gyenge
Téged a nyelv. Dalaink, a tőled lelkesedettek
Képed után futnak, de hiába: felőled az elme
Még gondolni se bír Istenségedre tekintve.
Nagy fönségedben egyedül bírsz tiszta tökéllyel!
Minden gondolatod, mellyel te magadra tekintesz,
Szebb, magasabb, és szentebb, mint a néma merengés
Műveiden. De azért akarál szemlélni kivűled
Lényeket is mellyekben szellemed ihlete éljen.
És legelőbb eget, aztán minket az égbe teremtél.
Ifjabb föld! s te, nap és hold, a föld társai! akkor
Még születésteknek perczétől messze valátok.
Ég! a teremtés első gyermeke, ó te mit érzél
A midön olly sok idők múltával téged az Isten
Fény- s dicslakká választott elemelve magához?
Mérhetlen köröd, a mellyet létezni parancsolt
Isten, már alakúlt; a teremtő szózat a kristály
Tengerek első nagy hullámzásába vegyűlt már,
És hallották a szót hűn egymásbafogódzó
Partjai; halhatlan lény nem hallotta: - Teremtőnk4
Néma komolysággal magadat szemlélted az új trón
Fönségén akkor. – Zengjétek a gondolatokban
Elmerülő Istent! mert néktek, szellemi lények!
Ekkor adott lételt, érzést, s értelmet erővel,
Hogy nagy gondolatát, melly bennetek általa ébred…
Isten gondolatát felfoghassátok imáda.
Üdv neked, ó Fölény! téged dicsérjen örökké
Allelujának! A néma magánynak mondtad: „Oszolj el!”
Ésa ényeknek: „Fejlődjetek!” – Üdv neked, Isten!
A „szent! szent! szent!” ének után dalt zengtek az égben,
Mellyre felért Gábor, Jézus küldöttje, s az éghez
Legközelebbi napon nagy fényt árasztva megállott.
Csend vala, a szerafok most némán ünnepelék az
Isten pillanatát, dalaiknak drága jutalmát.
És most észrevevék a napban az égi Szeráfot.
Ránézett Isten, s Istennel az ég is. Imádva
Térdre borúlt Gábor, s míg egy kerub a „Jehovah!” szót
S a „szent! szent! szent!” dalt két ízben mondta el, addig
Érdemesíté Isten Gábort pillanatára.
És azután hogy Gábort Isten elébe vezesse
Ünnepileg, - felkelt a trón
főangyala, a kit
Választottjának nevez Isten, s Eloa névvel
Tisztel az ég. A teremtmények közt legközelebb ő
Áll a Teremtetlenhez. Minden gondolatában
Eloa olly nemes, olly szép, mint egy emberi lélek:
Hogyha önérzettel halhatlan létire gondol,
Áldva Teremtőjét. Pillantata szebb Eloának,
Mint a tavasz reggel, s kedvesb a csillagokénál,
Mellyek az Isten előtt ragyogó fényt szórva kerengnek.
Őt alkotta az úr legelőször, hajnali fényből
Készítvén légkönnyű testét. A midőn ő lett,
Felhő vette körül; tárt karral emelte ki Isten
Abból, s áldva imígy szólt hozzá: „Itt vagyok, ó lény!”
Látta Teremtújét a teremtett angyal,- örülve
Néze reá, s felkelt, s ismét új lelkesedéssel
Nézte Teremtújét, és elvesze pillanatában.
Végre beszélt; rohanó hévvel tára ki u7rának
Minden gondolatát, érzelmei lángözönével,
Mellyek a nagy szívben most hullámzottak először.
Elvesz a mindenség, s hamvából újra kikelhet,
Századokat felemészt az enyészet: s áhitatában
Illy hévvel nem fog, nem bír érezni keresztény.
Most született egy új fénysugár, Eloa ebbe
Öltözik, és Jézus követéhez megy le, hogy onnan
Őt a kibékülés oltára elébe vezesse.
Messzirül ismeri meg Gábort, és lángra hevüle,
Látva a halhatlant, kivel ő hajdanta az Isten
Műveinek sorait megnézte lakóival együtt,
És kivel olly sok nagy tettet vitt végbe, minőket
Nem tesz az emberiség… s legjobbjai tenni csekélyek.
Már közelítettek szeretettel, s angyali fényben,
Tárt szívvel s karral, nyájas lángpillanatokkal,
És midőn átölelték egymást, reszkettek örülve.
Két igaz és lelkes testvér így reszket örűlve,
A midőn éltét a honnak szentelve, csatákból
Fényes tettekkel hazatér, s hős vérbe borítva
Még hősb atyja előtt egymást kebelére szorítja.
Látva az úr őket megszenteli, és a barátság
Által szebbé lett angyalpár így meg az Isten
Trónjához, s már a szentek szentjéhez elére.
Fönt a trón mellett a szentek szentje homályban
Egy bérczen nyugszik; ragyogó fény őrzi belölről
Istennek titkát, mellyet szent föllege minden
Angyal előtt elrejt: de azért a szent lepel ollykor
A legfőbb hatalom villámhangjára kifejlik,
És a mennybeliekbe tekintvén ünnepet ülnek.
Im közel a szentek szentjéhez Gábor előtt most
Tűnt fel a békítő oltár szent föllege nélkül
Mint egy bércz. A szép Gábor két tiszta aranyból
Készült tömjénzőt vön elő, s elmélyede; így állt
A szent oltárnál. Mellette nagy Eloa hárfán
Isteni hangokat önt, hogy Gábort áldozatára
Felkészítvén hőbb s magasabb áhitatra hevítse.
Gábor lelke dagadva feszűlt, mint förgetegekben
A tenger, ha az Úristen szava dörgi keresztül.
Gábor látva Urát lelkes dalt zenge. Az Isten
És az egek most hallák Jézus békeimáját.
Isten az áldozatot maga gyújtá meg csodamódon,
És az imádságot szent füst kisérte lebegve,
Melly lassú hullámzásban szállt Istenelébe:
Igy lebeg a felhő a bérczek puszta tetőin. –
Jehova mindeddig földünkön csügge szemével,
Mert a Fiú még szólt Atyjával lelke hevéből,
És szavaikra lehullt a sorsnak leple azonnal.
Új, szent, s rettenetes volttartalmára beszédök,
Mély titok angyal előtt soha nem várt teljesedésű
Dolgokról szóltak, mellyek dicsőíteni fogják
Minden lények előtt a váltság istnei művét.
Mostan egét tölté be az Isten pillanatával;
Ünnepi szentséggel fogadá azt minden az égben,
Minden az Úr szavait várá: a mennyei czedrus
Nem susogott, némán remegett öblében a tenger,
És a menny élő szele vasbérczekre lekötve
Nem mozdult, de kitárt szárnyakkal várta az igét.
Most halk mennydörgés szállott a várakozókhoz,
S a szentek szentjét megrendítettte szavával.
Ámde az Isten még nem szólt; a mennybeli dörgés
Hirdeti csak, hogy az ő kegyelemszózatja közelget,
Csend leve; és a trón angyalseregének
az Isten
Feltárá titkát, késztvén őket előre
Isten gondolatát mint foghassák meg eszökkel.
Urim, a szent Lélek meghitt kerubimja, felindúl
S szép Eloát komolyan szólítja meg: ’Eloa! mit látsz?’
Eloa felkelvén lassúdan előre megy, és szól:
„Ott aranyoszlopokon a sors táblái, s az élet
Könyvei fekszenek, és bennök, ha kitárja az égi
Szél, a kereszténység születendő hőseinek szent
És koszorús neveit látják a mennyei lelkek.
Hah milly rettentő az ítélet könyve! kitárvák
Lapjai, mint harczos kerubok zászlói; bűnösnek
Szörnyű látvány ez! – Nézd, Urim: lepleiből mint
Kel ki az Istenség! Nézd ottan ezerszer ezernyi
Lámpa mi fényt áraszt az ezüst felhőkön! a lámpák
Képei a megváltandó szent társulatoknak.
Urim! a szent számot számláld meg.” – Válaszol Urim:
’Tudjuk bár az egek számát, s a mennybeliek nagy
Tetteit és örömét: de az irgalomisteni műve –
A megváltás nagy szüleményei titkok előttünk.’
„Látom az ítélőszéket; - mond Eloa s reszket, -
Hah te Világbíró Mesiás! milly rettenetes vagy!
Ime a szék, Urim! távolról ölve halált szór.
Ime a bosszúláng! ezt élő förgeteg űzi
A dörögő felhőkbe. Világ bírája, kegyelmezz!
Eloa s Urim ekép szólottak.Az éji homályban
Hétszer mennydörgött, s a szentek szentje kinyílott,
És kebelébül az Úristen szava lenge szelíden:
’Én vagyok a szeretet. Mielőtt létezhete ég s föld,
Léteztem, s a világrendszert alkotva valék az,
A ki vagyok, midőn e nagy, szent, mély titku, magasztos
Tettet végbeviszem. De ti a Fiu szörnyü halála
Által a mindenség bíráját bennem imádva
Félni… csupán bennem fogjátok. Hogyha a bíró
Szent keze fel nem tart, elvesztek!, látva h alálát
A Fiunak, mert véges lények vagytok, az, Isten.”
Szólt a kibékítendő, s a bámúlat előtte
Összefogá a szent kezeket. Most int Eloának;
És a szeráf érté a beszédet Jehovah arczán,
A menny angyalihoz fordúlva hatalmasan így szólt:
„Választott igazak! szent gyermekek! íme az Isten
Nézzétek milly jó! ti reátok gondola legtöbb
Kegygyel, az emberiség üdvét forgatva eszében.
Látja… tanútok az Úr, mint kívántátok az üdvnek
Napját, s a Mesiást láthatni. Ti szellemi lények!
Isteni gyermekek! áldás rátok, s hála Atyánknak;
Őt nézzétek, a legfőbb lény ő, kezdete, vége
Mindennek, kegyelem forrás ő, s mint Atya száll le
Hozzátok Jehovah, a szent, a végtelen Isten.
Jézus kedvetekért küldé fel békekövetjét
A magas oltárhoz; s ha ti nem lennétek a váltság
Műve tanúi gyanánt választva: az isteni Fönség
Csak maga szólott volna Fiával róla titokban. –
Földi lakók! e szent napokat öltsétek örömmel,
s kebleitekben a kéj fakadozzék háladalokra.
Mink veletek vigadunk, s váltságtok nagy szövevényét
Félve csodálandjuk; tisztábban fogjuk azonban
Látni mi titkát, mint Mesiástok hű követői,
Kik szomorú szívvel még lelki homályba bolyongnak.
Ah de kik üldözik őt, mind elkárhoznak! az Isten
Őket a szent könyvből régen kitörölte, s egéből
Fényt csak megváltottinak ád, kik sírva ezentúl
A váltságot nem nézendik, látva miként foly,
S mint merül a szent vér az öröklét boldog ölébe.
Itt a béke honában majd vígaszra találnak,
S a fény és nyugalom diadalmát ünnepelendik.
Kezdjétek, szerafok! s ti, atyáknak megszabadított
Lelkei! kezdjétek az öröklét ünnepeit most.
Ó azok a végetlenségig tartani fognak,
S a föld gyermeki majd hozzátok gyűlnek örűlve
Minden nemzetből: míg új testökben a szörnyű
Végítélet után közös üdvre jövendenek össze.
Menjetek addig szét, trón angyali! és a világok
Őreinek hagyjátok meg, mint kelljen az ünnep
Nagy, szent, választott, s mély titkú napjait ülni.
És ti, az emberiség nemesebbjei, Jézus atyái! –
Mert a halandóságnak azon tetemebül eredt ő,
Bár Isten s ember, melly most porotokban aludván
Érik, mig feltámad; - atyák! kik az égi örömben
Mellyet egészen az Isten csak szent öntudatában.
Élvez, részt vesztek, szép lelkek menjetek el most
A váltságoltárt besugárzó naphoz,e helyről
Nézzétek Jézust, s a váltság isteni művét.
Szálljatok e fényúton alá: a messze világok
Újult szépségben fognak mosolyogni felétek:
Mert ez időszak után maga is meg akarta az Isten
A nyugalomnapot, a másik nagy szombatot ülni.
Angyali lénynek! e nap fönségesb és magasabb lesz,
Mint amaz általatok dicsért nap volt a világok
Elkészűlte után… a teremtés ünnepi napja.
Tudjátok ti, az új természet mennyire kedves
Szépségben tűnt fel, s mint hajlottak meg a hajnal-
Csillagok Isten előtt, veletek dicsérve hatalmát.
Ámde dicsőbb tettek fognak most végbevitetni
A Mesiástól; hirdessétek el ezt a világnak,
Szombat a már feltűnt önkéntes
alázata által,
Ezt az örök frígy
szombatjának híjja az Isten.”
Eloa elnémúlt, s némán nézett fel az ég a
Szentek szentjéhez. Krisztus követének az Isten
Int, a legfelsőbb trónhoz megy az, ott Urielhez,
S a föld őreihez most titkos rendeletet vön
A csodadolgokról, Jézusnak szörnyü halálán.
A trón angyali már szétmentek; Gábor utánok,
S ez midőn a föld oltárához jönne, sohajtást
Hall, melly messze a boltozatokból lenge feléje,
Jaj s zokogások közt kívánva az emberke üdvét.
A hangokbul az első ember hangja kitűnt, ő
Azt gondolta, mikép aeonok szállnak alá most.
Itt ezen oltáron látát Patmosbul az égi
Képet az új vérfrígy szent látnoka; itt a magas bolt,
Mellybe a martyrhang vádlólag szállt fel; a lelkek
Angyali könyeket itt sírtak, hogy az isteni bíró
A bosszú szörnyű napját későbbre halaszsza.
Most midőn a föld oltárához szállna le Gábor,
Forró vágygyal elébe jön Ádám: aetheri fénytest
Födte sugarival őt, a boldog lelket, - alakja
Olly szép volt mint a kép Isten gondolatában
A mikor ő Ádámot akarta teremteni, s ott állt
Néma komolysággal szép éden boldog ölében,
S egy kis föld szakadott el alatta, a létre jövendő
Ember testéűl. Ádám Gáborhoz imígy jött,
Arczán égi mosoly, kebelén vágy, ajkain e szó:
’Áldott békekövet, légy üdvöz, mennyei angyal!
Fönséges tisztednek híre alig jöve hozzánk,
S lelkem örömre hevűlt. Megváltóm! bár e szeráfkint
Személhetnélek, mint embert, szép alakodban,
A kegyelemnek azon képében, mellyben az én el-
Romlott gyermekimet megakartad váltani…! ó jer,
Gábor! Megváltóm nyomait csak látni ohajtem,
Látni barátomat… ő hol járt, s kele, jer mutogasd meg,-
Szent imahely! hol nagy Megváltónk égre emelvén
Arczát; esküt tön: hogy megszabadítja az embert,
Téged örömkönnyek közt láthat-e vajjon az első
Bűnös?... hisz hajdan legelőször az ő laka voltál!
Ó föld! ó anyahon! mint vágylak látni! az átok
Villámszózata által szétdúlt puszta vidéked,
A Mesiás mellett, - kit azon test föd be, minőt én
Ott a halandóság hamvában hagytam enyészni, -
Kedvesb lesz, mint a szép éden, az égi vidéknek
Mása, az elvesztett ég!... Igy szólt keble hevéből.
„Első választott! – szól hév bizalommal az angyal –
Vágyadat a Megváltónak tudtára adandom.
Szent akaratján áll, s ha szerinte van, akkoron Ádám
A megalázódott Istent látandja csodálva.”
A kerubok most ünnepi fénynyel szálltak az égből
Szét a világközben; maga ment csak Gábor a boldog
Földre. A szomszéd csillagok ezt szép hajnali fénynyel
Üdvözlék, s minden részről hallotta az angyal
A föld újneveit: ’A virágok közt te királyné!’
’Te a teremtmények választott pontja!’ ’Az égnek
Hőn szeretett kedveltje, barátja!’ ’Az isteni fönség
Másod lakhelye!’ ’A megváltás nagyszerü titka-
S nagyszerü művének halhatlan drága tanúja!’
Igy hangzott a kör, szerafok dala zenge szavába:
Hallá Gábor, azért gyorsan szállott le a földre.
A hűs völgyeken itt még álom lenge, homálylyal
Barna barátságos felhő ült néma tetőin.
Gábor a Megváltót keresé a hallgatag éjben
Lángpillantatival, s őt egy szűk völgybe lelé fel,
Melly az olajfáknak bérczei közt lopva futott le.
Gondolatokba merűlvén ő itt szenderedett el,
S egy szirtoldal volt fekvőhelye a Mesiásnak.
Gábor látta minő édesdeden alszik előtte,
Néma csodálattal függött szépsége vonásin,
Mellyeken Isten- s emberség olvadtanak egybe.
Lángszeretet, nyugalom, kegyelemmosoly, égi szelídség.
És örök irgalmának hév könnyűi mutatták
Arezain a Megváltó lelkét tiszta tükörként,
Bárha vonalmait a szelid álom fátyola födte.
Egy vándor szeraf így láthatja nyugodni virány közt
A föld színét a tavaszalkony szürköletében,
Hogyha az estcsillag feltűnt a tiszta egen már,
És a derengő lombsátorból bámulatára
Csalja ki a bölcset. Gábor szólt végre hevűlten:
’Ó te, ki mindent tudsz, s fentartasz földön, egekben
És szavamat hallod bár szent porsátorod alszik,
Drága parancsidat én készséggel végbevívém mind.
S ekkor az első ember vágyát tárta előmbe:
Arczodat ó Mesiás! mint ég ő látni, s imádni?! –
Most uram elmegyek én, ez Atyád akaratja, parancsa.
Megdicsőítendem váltságod mennyei művét.
Ó ti teremtmények! hallgassatok addig e körben;
Mert e nehány rohanó percznek, míg itt van az Isten,
Drágábbnak kell lenni tinéktek minden időnél,
Mellyben az embernek kész, hű szolgái valátok.
Hallgass el, szellő! a sírok puszta mohánál,
Vagy kelj fel szeliden remegő halk lengedezéssel.
És te közel felhő mélyebb nyugalomba meritsd el
A hüvös árnyakat. Ó szép czedrus! zúgni ne merj most.
Kis liget! ó hallgass: a Teremtő szendereg itten.’
A gond szózata így hangzott el az angyali ajkon.
Gábor a szent őrökhöz szállt most a kiket Isten
Titkai szentségébe avatván küldé a földre,
Hogy kormányoznák azt, ő vélök van örökké.
Gábor először ezekkel akarta tudatni a boldog
Lelkek ohajtását, a másik
szombatot, és a
Váltság áldozatát: mielőtt a napba repűlne.
Ó te, ki Gábor után a váltsághelyre vigyázasz,
S örzöd a sok halhatlanok anyját, a ki koronkint
Küldi fel őket teljességben az égi vidékre,
S lelkök enyészendő p orleplén halmokat alkot,
Mellyeken a siető vándor nyúgodni nem is fog, -
Ó te, e régte dicső s boldog föld isteni őre,
Eloa! engedd meg, hogy az édeni boldog időszak
Óta födött lakodat feltárja barátod az ember
Lelki szemének, lángra hevítse Sióna dalától.
Hogyha csak egyszer is ömlengett ő néma gyönyörben,
S tiszta hevűlettel felszálla az égi körökbe:
Hogyha az angyalokéhoz csatlá gondolatát, és
a tisztább lélek hallotta az égi beszédet:
Eloa! engedd meg, ha miként a mennyei ifjak
Olly magasan s bátran nem zengi barátod az ember
Eltűnt nagyságát; de az angyali körbe vezérli
Most az öröklétnek s a halálnak gyermekit együtt.
A komor éjszaki sark láthatlan, néma ölében
Nyugszik a zord éjfél lomhán s elhagyva, belőle
Felhők ömlednek, mint zajló tenger örökké.
Igy nyugovék a sötétben, mellyet Mózes előhítt,
És megadott Isten, hétágu vizével Egyptom,
Igy az örök gúlák, a királyok sírjai akkor. –
Szem soha sem látá e vidéket, puszta, lakatlan,
Éji magány födi azt, ott nem zeng emberi szózat,
Nincs betemetve halott, s egy sem támad fel örökre.
Néma merengés, mély eszmélet tészi dicsővé
Azt a szeráfok előtt, midőn ők vad sziklatetőin
Orionokkint járnak, s látnoki csendbe merülnek,
Nézve az emberiség üdvét, és nézve jövőjét.
Itt e vidék közepén nyílik fel az angyali ajtó,
Melly a föld szent őreinek titkába vezérel.
Mint midőn a zordon télben szent ünnepi nap kel
Sok szomorú nap után a fagy- s hólepte tetőkön,
Futnak előle az éj s zord felhők, és a jeges rét,
s a magas átlátszó erdők fényt öntve ragyognak:
Igy mene Gábor az éji sötétség bérczein, és már
A szent ajtónál állott. Ez előtte suhogva,
Mint kerubimszárnyak nyílott ki s azonnal utána
Zárva lön. A földnek kebelében jár vala most; itt
Az ocean lomhán hullámzék puszta lakatlan
Partjai közt, és minden gyermeke, a folyam, és gyors
Csörgeteg atyjának kebelébe zajongva viharkint
Fu7t, rohan, és elvész: Gábor ment, s már közelített
Egy felhőkapuhoz, melly szétolvadva előtte,
Mint a mennyei fény, megnyílott. Lopva futott el
Röpke nyomán a homály: a sötétlő parton az angyal
Léptei mint lobogó lángok villogtak utána.
Gábor végre elért nagy örömmel az angyali körbe.
Tőlünk messze, a föld közepében, mennyei légtől
Általölelve van egy tágas kör. Benne szelídebb
Nap forog enyhítő súgárözönével. Az élet
És meleg ebből foly fel a földnek ereibe; segédje
Ennek a külső nap, s ezek együtt képzik a földön
a tavasz ékeit, a forró nyár lenge kalászát,
És a hervatag őszt a szőlők sárga tetőin.
Benn soha napkelet és nyúgat nincs, ottan örökké
Rózsakorány mosolyog bíbor felhőkbe merülten.
Isten e felhőkön csodamódon közli jelekben
Gondolatát angyalseregével, s gondviselése
Drága gyümölcseit úgy árasztja ki rájok özönnel.
Igy jelenik meg az Úr jótékony zápor után a
Szivárvány fényén a felhők könnyözönében,
Föld! neked áldását és frigyét hirdeti akkor.
Gábor az elrejtett szép hon napjába repűle,
Melly földünk kebelét, s mindent ami létezik, él ott,
Bárha nem is látjuk maradandó fénynyel eláraszt.
Igy holdunk társát nemlátjuk véle kerengni.
Mert csak szürköletes, múló fényt szór kebeléből
Szét – e szilárd anyagot nem födheti éji sötétség, -
Ámde az estcsillag, s Jupiter polgárai látják.
Több csillaghonban szint a sokholdu Saturnust
Nem látják roppant kört képző fordulatában. –
Gáborhoz gyűlének a nemzetek őrei: a harcz
És a halál szent angyali most, kik az isteni kézig
Tudják a sorsnak fonalát felvinni. Titokban
Ők kormányozzák a királyok tetteit, ámde
Ollykor ezek, mint öntettökben, azokra kevélyek.
Most a kevés igazak védangyali jöttek elő, kik
Távolról kisérik a bölcset gondolatában,
Hogyha a földi gyönyör sok rabját futva kerüli,
És az öröklétnek könyvét könyörögve kitárja.
Titkon azok sokszor bejárnak a gyülekezetbe
Hol a keresztény érzi hevűlve, hogy Istene szállt le,
A midőn egy testvérnép megszentelve a frigyvér
Által a megváltót dicséri s imádja dalában.
A megholt hívek szent lelkei hogy ha tulajdon
Testeiket látják a halál diadalmi jelével:
A sápadt arczot, jégcseppeket, a vas erőszak
Kényét a természeten; akkor ez angyali őrök
Őket öröm s szeretet közt vigasztalva fogadják:
’Kedveseink! mi ezen romokat mind egybeszedendjük,
Épen e porsátor, s minden csont, mellyel a zsarnok
Úr, a halál illy vad módon bánt, egykor a bíró
Nagynapján új s szebb alakot fog venni magára.
Jöjjetek, ó ti jövő polgári az égi hazának!
Ime reátok vár a fő hős, jertek előbe!’
Gábor elébe jövének azon szép lelkek is, a kik
Még bimbókorban hagyták el testöket; ők azt
Szótlan s gyermeki gyöngédséggel sírva hagyák el.
Félénken, s csak alig pillanthatták meg a földet
S a kis egyűgyük azért nem mertek még a világok
Rettenetes nagy szintérére kilépni azonnal.
Angyalaik kedves dalok által a hárfa magasztos
Hamgjainál öntik szívökbe az égi tanitmányt:
Honnan, s mint lettek? emberben az isteni szikra,
A lélek milly nagy? s mint jöttek az Isten elébe
Nap s holdak születésök után ifjúdad örömmel.
Rátok atyák várnak, szép lelkek! tiszta tökélyben,
S Megváltótok várt trónján szent színe kegyével.-
A bölcseségben így képzik az égi tanítványt,
Igy ama mély tanban mellynek fényébe a gyarló
Ember nem nézhet, csak tűnő árnya után fut.
Majd a fényragyogó sátrát elhagyva minyájan
A föld őreihez gyülekeztek hév bizalommal.
És mostan Gábor feltárta a szellemi körnek,
Mit hagya mondani a Mesiásról néki az Isten.
A magas isteni hirnök szóla, s a lelkek örűlve
Néma csodálattal mély gondolatokba merűltek.
Benjamin és Jedidda rokon két gyermeki lélek,
Egy kedves kis pár, egymást megölelve imígy szólt:
’Ó Jedidda! ugyan nem Jézus-e a bizodalmas
Drága tanító, akitől ennyit szólt e szeráf most?
Ah tudom, érzemmég,minket milly hévvel ölelt át,
S milly gyöngédséggel, dobogó keblére szorítva!
Arczain a kegyelem hév könynyét mintha csak itt most
Látnám, - ó azt felcsókolnom mennyei kéj volt!’
„Benjaminom! tudod, ott álló szüleinknek azonnal
Szólt: - Legyetek ti mikint a gyermekek, égi Atyámnak
Országát máskép nem bírhatjátok! – imígy szólt.”
’Igy, igen ezt mondá. Jediddám! általa lettünk
Boldogok, ő Megváltónk! Jer kebelemre, s ölelj meg!’
Igy csevegének a két ártatlan lelki barátkák.
Gábor felkele most új tisztét végbeviendő:
Ünnepi fény ömlött mindenhol röpke nyomában.
A földnek napját így látja ragyogni a holdnak
Népe ha éjein át a felhők harmatöléből
A hegyek ormain az leereszkedik. Ékesen így állt
Gábor s a szabadabb légkörbe repűle az angyal
És szellemseregek diadalhangjátul emelve,
Mint az ezüst ivből kirepített s győzni futó nyíl
Száll, a csillagokat mellőzvén Gábor, a napba;
S már templomja fölött lebegett gyors lengedezéssel.
A templom tetején az Atyáknak lelkei voltak,
Kik feszülő vágygyal várták a mennyei súgárt,
Melly a kelő hajnalt Kanaán völgyeibe leküldje.
Volt az atyák közt egy, méltóság ült komoly arczán,
Isten képzé őt, ez az új föld gyermeke, Ádám.
Vágyva ohajtá ez, Gábor, s a nap őrei látni
Már az olajfa hegyét a váltságróli beszéd közt.
Forrás: Őrangyal Pest, 1844.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése