A parttalan vizek sodrából visszatértem, -
ott lenn az elmerült szerelmek lantja zúg…
Szív, szív, csak énekelj, de minden dal hazug,
ha nem fürdött meg a fájdalom tengerében.
Boldog felhő, szabad kengyelfutó az égen,
pihegd el már a hírt, milyen is az az út,
melyet sín nem nyűgöz, nem zárnak el kapuk
s hol búd doboghatod a fülnek észrevétlen.
Lehull és talpra áll s megint lehull az élő,
mint tavaszi virág koponyája a széltől,
imbolygunk a Tejút hideg szeme alatt.
De engem a harag, a barna mellű dajka
térdére vett s gonosz indulóját dúdolja,
amíg keserű és vad tejével itat.
Forrás: Tiszatáj I. évf.
6-7. szám 1947. aug.-szept.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése