Felébredt
a Kisasszony. S ez valami különös ébredés volt. A mély álomból és halálos
eszméletlenségből egyenesen a fehér, szélesre nyílt napba, amely sem nem
virrad, sem nem alkonyodik, hanem szinte megkövülten fekszik a földön.
Felébredt a Kisasszony, s el akarta végezni apró reggeli dolgait, szokásait, de
már az első lépéseknél elakadt. Minden nehezen és visszájára megy. Az az érzés
kínozta, hogy egy megállapított időn túl aludt és valami fontos dolgot elmulasztott.
Visszavonhatatlanul elmulasztott. Milyen nap is van ma? – kérdezte a
Kisasszony. Már rég megvirradt és sietnie kell, de minden mozdulata lassú és
fáradt, mint mikor vízen át vonszolja magát az ember s minden pillantása nehéz,
mintha álomban lenne. S vajon ez tényleg ébredés?
Vannak
ilyen napok, amelyek rosszul kezdődnek, rosszkedvűen és késlekedéssel s egész
nap minden úgy megy, ahogyan nem kellene. Vannak ilyen napok, de ez nem az. Ez
olyan nap, amikor valami történni fog, vagy már meg is történt.
Igen,
megtörtént. Maga se tudná meghatározni a pillanatot, mikor ezt megtudta, mert
nem egyszerre vette észre a dolgot, hanem fokozatosan, lépésenként, szavanként
s kicsinyenként minden tekintetnél.
Első
ember, akivel a ház kijáratánál találkozott, a levélhordó volt. Mindössze csak
egy levelet hozott a Kisasszony részére, vékony, jelentéktelen levelet.
-
Postautalvány nincsen? – kérdezte gépiesen.
-
Nincsen, Rajka kisasszony. Az már nincsen többé.
A
Kisasszony a levélhordó arcába pillantott. A régi, vörösen, megkínzott, jól
ismert arc volt. S lám ez az arc ma valahogy ravaszul mosolyog, a sárgás szemek
szemtelenül és jelentőségteljesen pislognak. Így szokott örvendezni a világ
kicsiny embere az alsóbb személyzetből, ha erre alkalma kínálkozik. A Kisasszony
hátat fordított neki és megindult a városba.
De
az utcán is ilyen arcokkal találkozott. Nem tudta volna megmondani, milyenek
voltak ezek az arcok, de ilyen-megváltozott arcok voltak. És sorra egymás után
mintha minden ember arca egy-egy betű lett volna, a Kisasszony ennek a
szokatlan napnak az értelmét próbálta kibetűzni, mígnem egyszerre csak
feltárult előtte az egész hihetetlen és villámgyors igazság: eltűnt a pénz, nem
létezik többé és nem ér semmit, sehol semmi szín alatt.
A
Kisasszony odabenn a fejtetője alatt erős ütést érzett, úgy, hogy a szeme
elhomályosodott és a szája kinyílt. Megállt az utca közepén. S azután hirtelen
eszébe jutott a kasszája, a könyvei és a számlái és tovább sietett.
Mintha
tűzön át rohant volna, beesett az üzletébe, reszkető kezekkel felnyitotta a
kassza zárját és semmit se látva, végighaladt a kezével a csupasz acélfalakon.
A könyvelőt, Veszát hívta. Hiába. Vesza épp akkor nincs sehol, amikor itt
kellene lennie. Vagy pedig a pénzzel együtt a könyvelő is eltűnt s vele minden,
ami a pénzzel kapcsolatban állott.
Kiszaladt
és hívni kezdte Veszát, a rendőrséget, akárki élő embert, csak megkérdezhesse,
mi történt vele és a körülötte levő világgal. Öklével a homlokát és a mellét
verte, mintha idegen hús lenne a testén. De senki se válaszolt neki, s nem is
fordított rá figyelmet. Elindult, hogy megkeresse az embereket.
Boltról
boltra járt. Mindenütt ugyanaz volt. Senki nem adott el semmit és nem is
vásárolt pénzért. S mindenki valami hunyorgós mosollyal nézett rá, mint valami
idegen, bolond nőre, aki nem tudja azt, amit már az egész világ rég tud. S
minden lépésnél, mindenkérdésnél és feleletnél egyre világosabbá és
kérlelhetetlenebbé vált az igazság: nincs többé pénz. Igen, a pénz, mint valami
fölösleges és értéktelen dolog, itt hagyta a világot. Az egész országnak nincs
egy dinárja. S nincs is rá szüksége. Az emberek élnek, dolgoznak, kereskednek,
de pénz nélkül.
-
Hogyan, hogyan?! – hebegte a Kisasszony.
-
Hát csak így – felelte a kereskedő a pult mögül, hidegen és hanyagul, mint
ahogy hajdanában beszélt: „Nálunk szabott árak vannak, kisasszony!”
-
És aki pénzzel dolgozott, csak kereskedett pénzzel?...
Mihelyt
azonban megkísérelte, hogy többet megtudjon, s hogy magyarázatot kérjen erre a
furcsa jelenségre, amely bolond álomhoz hasonlított, mindenki csak hunyorgott
és mosolygott és – a dolga után nézett. Csak egy kis kereskedőcske mondta
félvállról, miközben az árukat rendezgette a polcokon:
-
Volt, nincs! Eredj a dolgodra!
S
nem volt beszéd tovább.
-
Milyen lehet az üzlet pénz nélkül? – kérdezte sírva a Kisasszony, s úgy állott
az útkereszteződésnél, mint valami elveszett gyermek.
Íme,
most ő is kimondta ezt a hihetetlen, kísérteties igazságot. Igen, eltűnt a pénz
a föld színéről. Ellopták a földet. Nem, nem lopták el. Különösebb és rosszabb
dolog történt: eltűnt a pénz fogalma. ez a szó: pénz, elvesztette értelmét. A
dukátok ugyanazzá váltak, mint a tantuszok, a bankjegyek szemétre jutottak,
akárcsak a reklámcédulák, melyeket az utcai járókelők közt osztogatnak, s
amelyeket azonnal el is dobálnak. A részvények ott feküsznek valahol a régi
képes lapokkal. A váltók olyanok, mint ismeretlen holtak levelei, érthetetlenek
jelentőség és értelem nélküliek. A pénztárkönyvek az utolsó elkönyvelt
tételeknél maradtak, s most holtan fekszenek, mint érthetetlen hieroglifákkal
tarkított kövek.
S
a Kisasszony tovább ment, áttántorgott a fehér, fémszerű napon, saroktól
sarokig utcától utcáig. S minden csak megerősítette az igazságot, hogy a pénz
elhagyta a földet, s a világ úgy maradt a Kisasszony részére, lélegzetvétel
nélkül, mozgatóerő nélkül. S ami a leghihetetlenebb volt, úgy látszott, hogy az
emberek beletalálták magukat az új helyzetbe, s végtelen alázatukban már meg is
békéltek azzal, hogy pénz nélkül élnek, s hogy valamiképpen segítsenek magukon,
alkalmazkodnak a dolgokhoz.
Mi
ez? Az élet értelmetlenséggé, pusztasággá vált, s mégis tovább kell élni.
„Volt, nincs!” De hát ez általános csalás és lopás. Vagy pedig ráérő rossz
emberek áprilisi tréfája. Mi ez, ha valaki Istent ismer! S hol vannak a
hatóságok, a rendőrség, bíróság, egyház?!
A
Kisasszony torkaszakadtából segítségért kiáltott. A járókelők hűvös
csodálkozással nézték. Egy rendőr hozzálépett s figyelmeztette, hogy ne zavarja
a rendet és a békét, különben kénytelen lesz bekísérni.
Hát
így áll a dolog! A rendőrség is elpártolt, árulóvá lett! A Kisasszony bőszülten
futott tovább. Hol vannak a papok, a hodzsák, a rabbinusok? Van valahol igazság
és törvény?
A
papok pedig ott voltak a templomokban és az irodákban. Többé-kevésbé
mindannyian ott voltak a helyükön. Többé-kevésbé mindannyian ugyanazokat a
mozdulatokat tették, ugyanolyan hagyományosan dörzsölték kezüket és ugyanolyan
válaszokat adtak: hogy ezen a világon minden az Isten adománya, hogy a Gondviselés
rendelkezéseit békésen kell fogadni, s hogy egyébként is az ő céljuk az örök
élet, s hogy e világ dolgaiban az idők kívánságaihoz alkalmazkodnak.
A
Kisasszony undorodva és teljesen elbátortalanodva, egyikembertől a másikig
szaladt, mígnem a templom előtti téren találta magát. A toronyóra kilencet
ütött. Összesen tizenhármat vert. Íme, az óra is tovább jár, szabályszerűen üt.
Tehát az időt is tovább mérik, s a számolás létezik. Így hát a számtan nem
veszítette el létezésének indokát? Vagy pedig ez is, mint minden más,
alkalmazkodott az új helyzethez.
A
Kisasszony szeretett volna a torony magasságába nőni és ott leköpni az órát és
minden számát. Érezte, hogy ez a bolond gondolat egy eddig ismeretlen harag
zsilipjeit nyitja fel benne és ez a harag egészen elárasztja. Torkaszakadtából
kiáltozott, de ez a kiáltás suttogásnak tűnt előtte ahhoz a haraghoz képest,
amit ki akart fejezni.
-
Óh, galádok, óh, gyávák!
S
ezt az idő és az egész világ arcába kiáltva, elhagyottnak, magányosnak,
megalázottnak, de ugyanakkor büszkének is érezte magát, mint akit a pénz iránti
megsemmisíthetetlen szerelme s minden iránti kétségbeesett utolsó bátorsága és
gyűlölete magával ragad. – Igen, a hivatottak közül most senki sincsen, aki
akár ujját is mozdítsa azért, hogy megvédje, hogy megmentse a szent pénzt.
Pedig mindannyian úgy szerették ezt a pénzt, annyira sóvárogtak utána. Annyira!
Ezt ú tudja legjobban, hiszen ezerszer látta őket, a leghihetetlenebb,
nevetséges és szomorú alkalmak idején és körülmények között. A pénz mindannyiuknak
a szentek szentje volt. Pénzért mindent elárultak és pénzért mindent készek
voltak megcselekedni. S most íme, egyik napról a másikra a pénzt elárulták s
meg is tagadták. Ilyen ez az állat, amit embernek neveznek; mindennek beadja a
derekát, mindennek, csak azért, hogy tovább létezhessék a földön, a nap alatt,
abban a formában, amelyben találtatott. A harag, elkeseredés, elhagyatottság és
teljes összeomlás kavargó gondolatai és hatalmas érzései összeütköztek és
egybekeveredtek benne. Szemei elhomályosodtak, hangja kialudt és lábai
felmondták a szolgálatot. Leomlott a földre. S mint emberi ruhák kis halmaza,
ott maradt a kövezett tér közepén.
Ebben
a pillanatban a Kisasszony felébredt… valóságosan felébredt. A téli virradat
gyönge világosságánál bolond és fájdalmasan kusza álma szétpattant, mint a
buborék. S ez a valóságos ébredés nem kevésbé kínos volt, mint az a másik
álombeli. Tompa tenyérrel hosszan tapogatta a matracot maga alatt. Egész
testében érezte még a harag reszketését, s a templom előtti tér ama kövezetének
hidegét. Egy pillanatig még minden összekeveredett, ingadozott körülötte, míg a
valóság nem győzött, s szobája vissza nem kapta békés és nyugodt külsejét. E
pillanatban a Kisasszony már talpon volt.
Amúgy,
hiányos öltözetben, az íróasztalhoz szaladt, kinyitotta az amerikai závárzatú
középső fiókot, kihúzta bőrtáskáját és minden apróságot kiszórt az asztalra.
Hat tízdináros bankjegy volt a táskában és két egydináros fémpénz. Nézte,
gyorsan lélegzett, aztán visszatette őket a táskába. Íme, ismét rendben van
minden. Akárcsak ez a hat bankjegy, a világ minden többi pénze is a helyén van.
Bizony! Mindez csak álom volt, esztelen és szörnyű álom. Volt és elmúlt. –
Hogyan is lehetséges egyáltalában ilyen álom? S milyen viszony van az ébrenlét
és az álom között? Ez a gondolat könnyű kellemetlen érzést hagyott benne, mint
valami árnyat. De ezen a Kisasszony nem akart töprengeni.
Hideget
érzett és visszatért a még meleg ágyba. Szíve erősen és szabálytalanul vert,
lélegzete meggyorsult. De az ágy melege és a valóság jó biztonsága gyorsan
megnyugtatta. Szilárdan lehunyta a szemét és álmosan a szemrehányás érthetetlen
szavait suttogva, mintha gügyögne, ismét elaludt.
Mint
rendesen, valamivel hét óra után ébredt; felöltözött, megreggelizett és az
üzletbe indult. Útközben még az éjszakai álom kellemetlen érzése kísérte és
időnként, mint gyors árnyék, átnyilallt rajta a valóság iránti kétség.
Mikor
üzletéhez ért, közvetlenül a bejáratnál a levélhordóval találkozott, aki
valóban pénzes utalványokat hozott részére. Izgatottan megolvasta a pénzt,
egyszer, kétszer, ekkor megint átnyilallt rajta, mint villámgyors árny, a
valóság kétségbevonása, - s csak azután írta alá az utalványt. Magához
szorította a bankjegyeket, felemelte a fejét és egyenesen a levélhordó szemébe
nézett, vizsgálódva, hosszan. A jól ismert arc volt, vöröses-színű, a
megkínzott, a régi. Mintha azt mondaná az ember: „Nem nehéz a szolgálat, csak a
fizetés kicsi, sok a gyerek, sose tudsz végére jutni.” Nyoma sincs sehol annak
a szemtelen mosolynak és ravasz hunyorgatásnak, amit álmában látott. Tehát jól
van. Csak most nyugodott meg teljesen. Mindkét kezét rátette a kicsiny, régi
íróasztalra, tenyerét rányomta a zöld, tintafoltos terítőre és fellélegzett.
A
levélhordó pedig, amint a félhomályos, hideg üzletből kiment a februári
verőfénybe, megállt egy pillanatra és egész testében összerázkódott. Gyors
belső borzongással lerázta magáról az átható, rémült és borzasztó szemek
benyomását, azután pedig tovább indult. S a napfényes oldalon haladva, hang
nélkül suttogta maga elé:
-
„Hát igen, rettenetes tekintete van ennek a Rajkának! Hiábavaló, barátom, az
egész gazdagsága! Micsoda rettenetes tekintet, te jó ég!”
IVÓ ANDRICS
Ford.: Csuka Zoltán
Forrás: Tiszatáj II.
évf. 4. sz. 1948. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése