Jön, aztán
menni szeretne
oly nyugtalan,
mint a lepke.
Szíve dobog,
ég a szárnya,
helyét seholse
találja.
Vállamra ül,
majd kezemre:
sírna, hogyha nem nevetne.
Így megy ez most
napról-napra…
Tikkadt. Alig
van már hangja.
Alig viszi
égő szárnya:
jó, hogy lelkem
puha párna,
de onnan is
tovaröppen…
elindul az
esti ködben…
Mintha tejbe
vércsepp esne:
úgy hasít a
végtelenbe…
Bár nem vagyok
gyenge, gyáva:
remegve nézek
utána…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése