Kardos László: Karinthy (könyvismertetés)

„Milyen keveset fejeznek ki a szavak, amikor a végtelent bolygató művészi alkotásra vonatkoztatjuk” – írja Kosztolányi. S ehhez hozzáfűzhetjük: hogy a jellemzés is többnyire általánosítás, s amikor már azt hisszük, hogy megtaláltuk az egyetlen tömör kifejezést, akkor vesszük észre, hogy a fogalom, amelyet meg akarunk ragadni, megint csak kisiklott. Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete például arról nevezetes, hogy a belőle készül érettségiző diák akkor is megállja a helyét, ha csak egy lírikusnak a jellemzését magolja be, mert a pintéri szóvirágokat (gazdag nyelv, élénk hasonlatok, színes metaforák, stb.) a világ minden költőjére tetszetősen rá lehet ragasztani.

Kardos László Karinthy könyvének talán éppen az a legfőbb értéke, hogy fegyelmezetten és találóan jellemez. Minden egyes szónak – mielőtt leírná – megméri a súlyát, kifürkészi árnyalatait. S minthogy ítéletei is megbízhatóak, esztétikai kritikája s a kifejezés, ahogyan az értékítélet stiláris megnyilatkozási formája között tökéletes az összhang. Ezek mellett: következetes gondolatfűzés, gazdag szókincs, pontosság és elfogulatlanság, irodalmi és bölcseleti kultúra egy ívben feszül a gondossággal és figyelmességgel. Mindig tényekre mutat rá, akár stiláris jellegzetességekről (szórend, kötőszavak, jelzők, páros fogalmak alkalmazása, stb.) akár formai, vagy gondolati elemekről szól; nem „magyaráz bele” a művekbe; hangzatos frázisokkal pedig tetszetős, az érzékeltetni kívánt esztétikai jelenségre úgy, ahogy ráilleszthető szóképekkel sehol sem él, noha a nyelve színes, és sűrűn alkalmaz metaforákat. A pompás stiliszta együtt működik a fegyelmezett kritikussal.

„Karinthy ereje a gondolati elemben összpontosul, műveiből nem hangulatok szépsége, nem a nyelv zenei hatása, nem a lírai élmény, nem is epikus lelemény tapad meg elsősorban és domináns módon az olvasó emlékezetében, hanem a kimintázott Gondolat.” ez a „kimintázott Gondolat” azonban nem elvont, egy síkban mozgó, hanem a képzelet minden fantasztikumába elkalandozik: álomba, túlvilágra, irreális feltevésekbe… mi lenne, ha az ember visszafelé leélhetné az életét? (Tanulság), ha Isten megjelenne egy szabadalmi irodában? (Szabadalmi Iroda), ha egy Marslakó Pestre kerülne? (Levél az ürön át), ha az ember nem félne a haláltól? (Holnap reggel), ha valakinek megadatnék a lélek halhatatlansága és elporladt testéből új testbe szállna öntudata. Kardos László azonban különbséget tesz az önmagáért való fantasztikum és Karinthy „ál-fantasztikuma” között, amely utóbbinak „még oly meglepő mozdulata mögött és ott ül az elme céltudatos pilótája.”

Az Így írtok ki-t – amely hatalmasat lendített Karinthy pályáján -, tehernek érezte, mert úgy látta, hogy ez a könyv a közönség szemében mindenkorra karikatúra írónak bélyegzi meg. Kardos helyesen mutat rá arra, hogy az Így írtok ti „valódi Karinthy-könyv, amelyet költőjének nem volt oka-joga kitagadni.” A humoros, első pillanatra karikatúrának, gúnyiratnak, öncélú tréfálkozásnak tetsző írásaiban is gyakran ugyanarra a mély „kimintázott Gondolat”-ra lelünk, mint amelyet a felületes olvasó csak a „komoly” Karinthyban ismer fel. Az a régebbi szokás ugyanis – különbséget tenni a „vidám” és a „komoly” Karinthy között – felületes szemléleten alapszik. aki a lezárt művet vizsgálja, „az előtt tüstént világossá lesz, hogy a komoly és humoros Karinthy között nincsen rangbeli különbség… Humoros és komoly művei nagyon gyakran azonos lelki forrásból fakadnak, azonos szellemi erők lüktetnek bennük.”

Humorának két forrását különbözteti meg Kardos: az egyik az objektív szemlélet (amelynek segítségével mindenütt felismeri az abszolutummá dagadni akaró relatív értéket), a másik: a mosoly és a rémület, amely „az örökkévalóságok árjában hömpölygő törpeségek, pöffeszkedése” láttán tölt el bennünket.

Kardos szerint Karinthy képzeletvilágának legadekvátabb megjelenési formája az ötlet. Minden írásában, először az ötlet tűnik szemünkbe. A lírikusok gyakran elhanyagolják a gondolati elemet s csak a nyelv varázsával hatnak. Karinthynál alig akadunk olyan versre, „amelyben a lírai közlésen túl ne volna valami hatásos gondolati trouvaille, legalább egy ötletnyi, a verstől függetlenül megálló lelemény…” Karinthy korában a nyelv egyéni íze, zeneisége, plaszticitása úgyszólván öncélú volt és Karinthy csaknem egyedül állott azzal az elméletével és gyakorlatával, „hogy a nyelvi és stiláris művészkedés ilyen értékelése dekadens szemléletből fakad, s hogy az alkotás magja mégis a mi”. „Bizonyára innen származik a közeli rokonság verses és prózai művei között. A rokonságot Kardos egy Karinthy-vers idézésével teszi szemléletessé, amelyről megállapítja, hogy A rémület című novellisztikus próza első sorainak szó szerinti másolata, majd a művelet ellenpróbáját végzi el: egy Krisztus-verset egyetlen szó változtatás nélkül tesz át prózába s kimutatja, hogy prózai műként is tökéletesen megáll; végül pedig a kísérlet eredményéből levonja a következtetést: „Íme, amily közel áll Karinthynál egymáshoz sírás és kacagás, olyan rokon a vers és a próza is.”

Rendkívül találó Kardosnak az az észrevétele, hogy Karinthy voltaképpen mindig idézőjelben beszél, fenntartással, távol a saját hangjától, s csak bizonyos pillanatokban azonosítja magát mondanivalójával. Gyakran találkozunk Karinthynál a gondolat paradox túlhegyezésével: „A nagy eposzokat halhatatlan hősökről – mondja Karinthy – mindig vakok írták és bénák. A hősök nem írnak eposzt. A hősök meghalnak. Aztán jön a béna és a nyavalyás és megírja a halhatatlan eposzt. Meg is él belőle, olyik örökidőkre. Csak a betegek élnek örökké, az egészségesek mind meghalnak.” – Az ellentét, amelyet már az első mondatban szembeállít (hősök és bénák) fokozatosan kiélezi, tovább építi, végül pedig szabályos paradoxonnal koronát tesz a fejére. – Ennek a játéknak másik hatásos formája, amikor egyszerre állít és cáfol. Autogramjai fölé például ezt írta: „Elvből nem adok autogramot.”

Politikai magatartásáról azt emeli ki Kardos: hogy fanatikus rajongója és hirdetője a békének: a Tőke és a Munka harcában feltétel nélkül a munka oldalára áll; s mint minden pózt, megveti az olcsó és mellveregető „hazafiasságot”.

Kardos és Babits felfogásához csatlakozik, aki Karinthyban látta a legeurópaibb magyar írót. Alig van még írónk, akin oly kevéssé ütköznek ki a magyarság jegyei, mint Karinthyn. „Róla igazán elmondhatjuk, hogy ha valamely nagy nemzet nyelvébe születik bele, ma világhíresség.” Túl van társadalomtudományi képleteken, osztálykategóriákon, nemzeti, politikai és vallási elfogultságokon; univerzálisan emberi. Humanista.

Kardos László csak Karinthyval, az íróval foglalkozik, így könyvéről készült bírálat túllépi feladatkörét, amikor nem esztétikai területen szól hozzá a munkához. Egy körülményre mégis szeretnék utalni. Karinthy egész életen át vágyódott arra, hogy megismerje Párizst. Anyagi nehézségek miatt sohasem jutott el. (Fia, Karinthy Ferenc mondta nemrégiben Párizsból hazaérkezve egy interjú kapcsán: hogy 26 éves korában az állam támogatásával elérte azt, amit apja egész életen át nem tudott elérni.) Nem volna igazságos Karinthy nehéz életéért csupán kora társadalmát felelőssé tenni, amely még egy párizsi úthoz sem segítette hozzá, - mégsem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy ha Karinthy más társadalomba születik, talán ma, harminc évvel előbb, vagy százzal, más élet- és más politikai körülmények közé, rendkívüli tehetsége talán még szebben és még hatalmasabban terebélyesedik ki.

VÁMOSI NAGY ISTVÁN

(Anonymus)

Forrás: Tiszatáj II. évf. 4. sz. 1948. április