Vad, bronzvállán felhőkig húzza már
Barázdáját. Nagy kőszobor a mása.
Nyomában leng majd szőke búzaszál,
A boldog nyárnak harsány robbanása.
Csírák robbannak. Jön az árpa, zab,
Embernek és állatnak édes étel,
Viharok nékik már nem ártanak,
Minden szem él, a földben egy se vész el.
Az eke, hogy a nap kévéje szétdűl,
Munkába lendül s megy mindig tovább.
Amíg a hold a tájba beleszédül
S széthinti acélkemény bíborát.
Az égre borulnak föl mind a fák,
Az alkony sóhajt minden falevélben,
Szél dudorássza a fonók dalát
S az éj ring szerteszét fekete vérben.
Nagy csönd lesz, mint a világ reggelén,
A szántáson az Isten árnya szálldos,
Már látom kék angyalsereggel én
a barmok szarvára, hogy koronát hoz.
Ford.: Zeley Ferenc
Forrás: Tiszatáj I. évf.
6-7. szám 1947. aug.-szept.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése