Nagy Méda (1900-1984): Anyák

Ruhaszárítás. Szinyei Merse Pál festménye

Homályban élnek, önön életükbe zárva,

de ahová lépnek, a föld szíve dobban,

virágot hajt a puszta tér,

és szivárványt álmodik az éjszaka.

Kérdezd a gyermeket: anya!

kérdezd a férfit : feleség!

a bútor azt mondja : puha kéz,

az ablak feleli: tőle jön a fény!

Tőle jön a fény! - súgja a lámpa,

az edény csörömpölve bólogat,

meghajtja hosszú fejét a szekrény

és vígan folyni kezd a csap,

A ruha mosolyog: tiszta illat,

A fazék integet: jó ebéd,

ágaskodik a villa: én tudom,

legáldottabb az anyai kéz!

Nagy Méda: A fiam

kép: Sir Joshua Reynolds: Négy játszó gyerek

Egész nap tervez, fúr, farag, épít,

nem ismeri lomha szód: unalom,

úgy ül játéki bástyája mögött, mint a harcos,

akinek bátorságán múlik a vár élete, vagy veszte.

Este kibomlik, mint csillag zápor az égen,

futása dobolón taktust ver a padlón

és az egész ház rettegve féli az üzenetet át a falon.

Hugát ingerli csúfolódó szóval, engem

vadul, viharosan ölel és csókkal lezárja

szám, míg megenyhül és mosolyog.

Aztán fáradtan fölissza vékony, kicsi testét a párna,

pilláján angyalok virrasztanak

és verseim ritmusává olvad lélekzete.

Nagy Méda: Bennem megszakadtak forrásai a multnak

Bennem megszakadtak forrásai a multnak,

már enen szívemet sem ismerem,

így érezhet a fa, melyet gyökerestől csavart ki a szélvész,

így a tört virág, a fészkétől elvert madár.

Bennem hazugsággá váltak a megélt napok,

megcsúfolt engem minden óra, perc,

nincs hontalanabb, kivetettebb nálam,

én még az emlékeket is megtagadom.

Bennem meghaltak a szók, melyre épít az asszony:

szerelem, barátság, szépség! Mind keserű,

anyagtalan szavak. Téglát verni, hogy építsem

éltem, a semmiből is jobban lehet.

Többé már magamban sem bízhatom. Végy hát tenyeredre

áldott, isteni Kéz, ha nem akarod,

hogy rostádból kihulljon egy gyönge szem,

melyet magnak szántál vetésed barázdájába.

Nagy Méda: Asszony az esőben . . .

Herpai Zoltán festménye

Áll, csak áll... és merőn bámul a sarki árus

meghervadt virágaira. Ruhája megereszkedett

mint eső után a lomb és gyűrve leroskadt

egész a kövezetig, mintha a vízcseppek terhén túl

a hozzátartozó törődött test fájdalmát is hordozná.

A haja csapzott és fehér fényt záporoz, a rossz kalap

és felemás cipő, mint idegen tárgyak, szinte leválnak róla

és külön fájdalommal cipelik sorsuk alázatát.

Az eső szemetel. S arcán, ezen a szegény ráncosra

szántott hegyoldalon alápereg, s ő tűri mozdulatlanul,

mint barázdás ölű föld az áldást.

És a szeme, ez a két mélyöblű kút, különös vággyal

a virágok szépségét issza, mintha tavaszt szeretne

hazudni magának, vagy talán elmúlt ifjúságának

emlékit kutatja és a letépett virágok sorsában

a magáét érzi halálos fájdalommal fölsikoltani.

Nagy Méda: Így lesz temetője

Fölvillannak a férfiszemek, ha az ajtón belépek,

s mikor elhagyom a szobát, utánam néznek,

szemeik, ezek a világítócsápok, körülfonják testem

s ilyenkor mozdulatlanná merevül bennem a lélek.

Mint asszony, - mit tagadjam, - tetszik e hódolat,

melyet szavaik helyett nézésükbe rejtve nyújtanak át.

De jaj, mennyi születendő szavam és gondolatom

hullik le így, még mielőtt életre szánnám,

s hányszor tagadom meg magamban az embert,

csak azért, mert asszonyi énemet akarják csupán.

Így, ezzel a vak férfihódolattal ölik meg bennem,

s minden asszonyban a gondolatot s a tettet

és szépségünk és szívünk így lesz temetője

világító agyunk messzi fényeinek.

Nagy Méda: Az öt ág

Jean Louis Théodore Géricault festm.

Mint az ujjak hasadnak el a tenyértől,

hogy öt csúcsheggyel fejezzék be a kezet,

úgy bomlott öt ágra törzsem kemény sudára,

öt hajtásra úgy osztottam asszonyi lényem.

Egy a gyermekeim felé nyúlt óvatosan,

a másikba kapaszkodott a napi kötelesség,

a harmadik a költészet elé alázkodott,

a negyediket magához vonta az ég.

Az utolsóra sebes szívem akasztottam

és kitérdeltem vele az útra, a porba

és csengettem reggel és csengettem este,

hogy eltévedt lábod hozzám visszataláljon.

Nagy Méda (1899-1984): Anyák

François-Bonvin festm. 1857

Homályban élnek, önön életükbe zárva,

de ahová lépnek, a föld szíve dobban,

virágot hajt a puszta tér,

és szivárványt álmodik az éjszaka.

Kérdezd a gyermeket: anya!

kérdezd a férfit : feleség!

a bútor azt mondja : puha kéz,

az ablak feleli: tőle jön a fény!

Tőle jön a fény! - súgja a lámpa,

az edény csörömpölve bólogat,

meghajtja hosszú fejét a szekrény

és vígan folyni kezd a csap,

A ruha mosolyog: tiszta illat,

A fazék integet: jó ebéd,

ágaskodik a villa: én tudom,

legáldottabb az anyai kéz!

Nagy Méda: Így lassan alakul életem . . .

        

Mint vándor, ki a hegyek közül a síkra ér,

s keserű, vad bozót helyett enyhe zöldet talál

a völgyben lent és bársonyos utat sziklák tövise

csuszamló kő és feszítő meredek helyett, -

úgy értem ki én is ifjú rajongásim tűnt éveiből

nyugodtabb, békésebb napok partjára, - úgy, mint a vándor.

Aki fönt a sziklacsúcson már látta kelni

és nyugodni a napot, akihez egész közel volt az ég

és messze a zaj, a törtetés, a hiábalárma, a robot,

s minden, ami emberen véges és elmúló, mint a levél hasadó zöldje,

ha a fagy szele marja, - óh, aki látta ott fent egyre nőni

az Istent és a földet törpévé zsugorodni, - csak az érti ezt.

Ezt a furcsa nyugalmat, mely eltölt még akkor is,

ha szenvedni, lázadni kellene, mert átlép rajtam

az idő és szerelmed, s te idegen asszonyok tűzében

próbálsz visszahazudni múló évet ifjú nyaradból,

mig az én magányom egyre nő köröttem, mint a tenger,

áradón, közelin, míg egyszer majd átcsap rajtam, elfed és eltemet.

Óh, már tudok bölcs és okos mosollyal hallgatni parazsas szavak helyett,

s míg virágaim levelét babrálom elforduló fejjel, tudom mondani:

- Tiéd az életed, enyém csak annyi belőle, amit önként nekem adsz! -

így lassan alakul az életem, nyugodtabb mederbe ömölve, ami

egykor zajgott. Szeretem a szépet, hiszem a jót, a bántást mosollyal tűröm

és kedves, szürke fátylad lassan magamra öltöm : szelíd irónia.

Forrás: Magyar Írás 1936.

Nagy Méda: Ha szeretőim: A szavak

Teszek-veszek. Ha az óra int:

öltözködöm, sietek, reklámot betűzök

a villamos unalmas perronján

és hanyagul fölemelem a szempillám,

ha érzem, hogy rámsüt egy tekintet.

Aztán közömbösen belebámulok az ég mély

kékjébe és a szürke házak ablakain

elnézem a visszaverődő fényt

mindaddig, amíg megérkezem.

Majd meghallgatom, hogy sóhajt föl

a fogasom, míg a kabátot ráakasztom:

- meddig e súly és e hiábavaló cipekedés?

ez az örökös napi robot, melynek

terhe nyomja a vállam?

Büszkén, mereven egyedül állni elomló

gondolataimmal, ez volna az én hivatásom!

Te szegény! - mondom nevetve,

nem azért születtél, hogy azt tedd, amit szeretnél!

Aztán munkámat alázatosan fölragadom

és viszem tovább, míg az este

rám nem villantja csodálatos fényeit.

Ilyenkor kezdek élni én! egészen

addig csak faragott pojácája vagyok

a kötelességnek, - de ha a toll kemény

fája megsúlyosodik az ujjaim alatt,

akkor felnyergelem a vágy paripám

és könnyedén szökellek a magasba.

Mert ilyenkor kezdek élni én!

ha szeretőim : a szavak elibém

térdelnek és szemük furcsa tüzében

megmártom hétköznapjaim,

hogy tündöklőbbek legyenek,

mint a csillag, vagy, mint a néma éj

szikrázva figyelő macskaszemei.

forrás: Napkelet 1938.

Nagy Méda (1899-1984): A hivatlan vendég

Áhítatos öregasszony - Zsolnay Júlia (1856-1950) festménye

Itt van. Megérkezett. Oly csöndesen jött

lopva, mint messziről jött vendég

érkezik lábujjhegyen, meglepetésnek.

Kesztyűs kezével hirtelen befogja

apró betűkön álmodó szemed

és lágy régfelejtett hangján súgja:

Találd el, ki jött ma hozzád?

Igy jöttél hozzám, öregség, észrevétlen,

hangod tűnt emléknek érzem,

kezed simítása, mint anyámé gyermekkoromban,

ha vad, lázas futás után a homlokomra nyomta.

Enyhe vagy és békés. Nem lázad szívem.

Köszönöm, hogy így jöttél csöndben.

Pedig féltem, bevallom, éjjeleken át sírtam,

hogy mi lesz velem, ha ujjam nyomása

nem kemény húsról pattan vissza

és ha a megereszkedett inak ráncot festenek

bőröm selymes szövetére, - bevallom fájt,

mert nagyon szeretem a virágot

és magam is úgy akartam belenőni az életbe,

mint az évelő kankalin a hegyoldalára,

amely minden tavasszal pompázik, nyílik

és még letépetten is örömmé érik . . .

Most fordul halk, békés énekem sodra.

Ne higyjetek nekem! Valójában sikoltani szeretnék:

(- így hasad ketté sokszor az érzés, -)

Állj, ne tovább! Tűnt éveimet, - kérlek, -

ne használd arcomon ecsetnek!

Még várj! Oly sok a mondanivalóm

az asszonyok szenvedéséről, jajáról, panaszáról

és hogyan mondjam el, ha én, én nem szenvedek?

magamért, érted: szerelmünkért,

amelyet nem moshat magába soha az öregség!