Herpai Zoltán festménye
Áll, csak áll... és merőn bámul a sarki árus
meghervadt virágaira. Ruhája megereszkedett
mint eső után a lomb és gyűrve leroskadt
egész a kövezetig, mintha a vízcseppek terhén túl
a hozzátartozó törődött test fájdalmát is hordozná.
A haja csapzott és fehér fényt záporoz, a rossz kalap
és felemás cipő, mint idegen tárgyak, szinte leválnak róla
és külön fájdalommal cipelik sorsuk alázatát.
Az eső szemetel. S arcán, ezen a szegény ráncosra
szántott hegyoldalon alápereg, s ő tűri mozdulatlanul,
mint barázdás ölű föld az áldást.
És a szeme, ez a két mélyöblű kút, különös vággyal
a virágok szépségét issza, mintha tavaszt szeretne
hazudni magának, vagy talán elmúlt ifjúságának
emlékit kutatja és a letépett virágok sorsában
a magáét érzi halálos fájdalommal fölsikoltani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése