Reményik Sándor édesanyjával
Három éve fáj ez a hangulat.
És nem tudom kisírni,
Versben kipanaszolni magamat.
Kísért, és eltűnik -
És újra visszajön.
S nem tud, nem tud mégsem kihullani
A szó s a könny.
Tegnap, idegen emberek között,
Utcán, villamoson,
Azt hittem: most, most mindjárt megfogom.
Szememre már fátyol ereszkedett,
A lelkem látott.
A kalauz csengetett.
S a ködben ismét minden elveszett.
S ma újra jön,
De már nem az a szó
S nem az a könny.
Ma újra narancsot hoztak nekem.
És én a narancsot nem szeretem,
Nem szeretem.
Fáj a formája, színe szomorít
És íze bánat-íz az inyemen.
És halotti tor-íz a torkomon.
Amit kapok, azt elosztogatom.
De három narancs mindég megmarad
Nekem.
Ködből felém dereng
Ezüstkoszorús édes angyal-arcod,
Anyám.
És szólsz:
Édes fiam, hozzál három narancsot.
Már beteg voltál, s nem esett jól semmi.
Három narancs...
Utolsó kívánságnak...
Én Istenem, be szerény tudtál lenni.
Te nem csak életet adtál nekem,
De nekem adtad az életedet.
És - három narancsot vittem Neked.
És késtem azzal is.
Ki tudja, merre kóboroltam akkor,
Álmodva akkor is.
Mert gyarló volt bennem a szeretet.
Hálásan mosolyogtál,
S a három narancs Neked jólesett.
Ó, élet, - világ - narancsligetek:
Most minden pompátok lefosztanám,
Anyám, Neked.
De Neked nem kell, csak három narancs.
Ködből felém dereng
Ezüstkoszorús, hóharmatos arcod:
Édes fiam, hozzál három narancsot.
Azóta nem bírok narancsra nézni.
Facsarja a szívem.
Fáj a formája, színe szomorít
És íze bánat-íz az inyemen.
Amit kapok, azt elosztogatom.
De három narancs mégis megmarad
Mindég nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése