Szereplők:
Orbánné, Giza, Paula, Egérke, Ilus, Józsi, Csermlényi
Viktor, Cs. Bruckner Adelaida
I. rész
Az
egykor megcsodált szépségű Szkalla lányok – akiknek ifjúságára egy bizonytalan
datálású, megsárgult fénykép is emlékeztet – időskorukban egymástól messze
élnek. Az évtizedekkel ezelőtt egy repeszdarabtól megbénult Giza
Garmisch-Partenkirchenben élvezi gazdag fia házának tökéletes kényelmét; Erzsi
– Orbánné – otthona egy zöldövezeti társbérlet. Giza számára, mint
telefonjaiból is kiderül, egyhangúan telnek a napok: németes precizitással
rendeznek estélyt, elkészül a családi kripta és így tovább. Annál mozgalmasabbak
Orbánné mindennapjai. Legutóbb például felemás lábbeliben, fején egy vadidegen
nő kalapjával, karján a társbérlőék macskájával parázs vitába keveredett a
tejcsarnokosnővel! Viszont a botrányos eseménynek köszönhetően megismerkedett a
vele nagyjából egykorú, elegáns, fiatalos Paulával. Az új barátnőt már
legféltettebb titkába is beavatta: csütörtökönként nála vacsorázik régi
hódolója, Csermlényi Viktor. A mára már kiöregedett operaénekes a férj
(„szegény Bélám”) idejében is bizalmas viszonyt ápolt Erzsivel...
Paula
hatásának köszönhetően Orbánné több gondot fordít külsejére. Az is kiderül,
hogy az ostrom alatt valószínűleg ő mentette meg az Orbán házaspárt az
éhhaláltól. A csupa nagyszerű tulajdonsággal rendelkező új barátnőhöz képest
Orbánné agyonhajszolt, érzéketlen lánya és veje rideg idegennek tűnnek.
Kis
híján az elaggott gavallér, Csermlényi is háttérbe szorul – de aztán úgy
rendeződik a helyzet, hogy az énekes és Paula is összebarátkoznak. Hármasuk
életében nagy esemény az a külvárosi Csermlényi-hangverseny, amelyen Erzsi a
társbérlőjétől, az adjunktusnétől „kölcsönvett”, elcsaklizott türkizkék ruhában
pompázik. Az izgató és izgatott este befejeztével sem tudnak megnyugodni, mert
bár Viktor Orbánnénak teszi a szépet, és fitymálja Paulát, a taxiban állítólag
szatír módjára viselkedett a reszkető barátnővel.
Az
a bizonyos hajdani fénykép sem ad megnyugvást, csak sebeket tép föl: Erzsi is,
Giza is mást gondol róla.
II. rész
Kitör
a botrány. Ilus egy véletlen folytán leleplezi anyját; vörösborral
összepecsétezte a türkizkék kölcsönruhát. A Csermlényi-ügytől amúgy is
meggyötört Orbánnéról Egérke, a magányos, riadt szomszédasszony vészes dolgokat
kénytelen írni Gizának. Viktor a csütörtöki nagy lakomáról, Paula a szokásos
eszpresszói csevegésről marad el. A joggal gyanakvó Erzsi, furfangosan
behatolva Paulához, rajtakapja a habzsolva vacsorázó énekest és a csábító
„kígyót”. Ráborítja a levesestálat „Kauszné őnagyságára”, Csermlényinek pedig
azonmód végképp kiadja az útját. Csakhogy a meg- (és Giza előtt le-)tagadott
szerelem erősebb. Orbánné a nála is évtizedekkel idősebb Cs. Bruckner Adelaidát
kérlelve, megalázkodva próbálja visszakönyörögni volt imádóját, ám az éber anya
tántoríthatatlanul óvja „szegény fiút” és a „fiatalok” házassági terveit.
Az
összeroppant Orbánné a lányától megint nem kap egy jó szót sem, orvos vejétől
viszont kér és kap egy fiola jó erős, valójában ártalmatlan altatót kínzó
álmatlansága ellen. A hazatámolygó, hirtelen ismét megöregedett asszony
elbúcsúzik a világtól, majd dinamikusan és teátrálisan nekilát öngyilkosnak
lenni. Mély és csillapító álmából az alig hihető valóság ébreszti: Giza itthon
van, itt van mellette! A kölcsönösen vigaszra szoruló testvérekhez Egérke
csatlakozik. A tolókocsiban ülő Giza mulattatására Erzsi és Egérke bemutatják
szokásos, nyávogós macskajátékuk ceremóniáját. A vendég a nagy nevetéstől –
bepisil...
Az
egyszerre mosolyogtató és elkeserítő helyzetet lassan elmossa a vetített kép, a
fiatal Szkalla lányok megint fölsejlő fényképe. Hogy honnan hová, ki elé, mi
elé futottak abban a tovatűnt pillanatban, most sem lehet pontosabban tudni,
mint a (macska)játék kezdetén.
Örkény István
(1912-1979)
Fáradhatatlan
újrakezdő, a világ és az ember iránt lankadatlanul érdeklődő íróegyéniség volt.
A kíváncsiság, az állandó szellemi készenlét, a beleérzés nála az alkotói
erkölcs lényegi elemének számított. Sorsa külső kényszeréből vagy belső
késztetésnek engedelmeskedve legalább fél tucatszor rugaszkodott neki
pályájának. Mindig másfelől indult, és mindig megőrizte önmagát. Halálos ágyán
egy olyan színmű- a Forgatókönyv – szövegét javítgatta, amely merőben új volt
addigi darabjaihoz képest, s máig is egyedülálló a kortársi magyar
drámairodalomban.
Jómódú
fővárosi patikus fiaként érettségizett a Piarista Gimnáziumban, s műegyetemi
kitérő után maga is gyógyszerészi diplomát szerzett. Ennek rövid ideig
1935-ben, hosszabb ideig az ötvenes-hatvanas évek fordulóján vette hasznát.
1941-ben családi óhajra mérnöki tanulmányait is befejezte.
E
két oklevélnél többet jelentett számára, hogy süvölvény íróként a Szép Szó
körétől és József Attilától kapott bátorítást. 1938-39-ben londoni, párizsi
bohém, 1942 és 1946 között a II. Magyar Hadsereg katonája a Donnál, majd
szovjet hadifogoly. 1950-től erősen hullámzó színvonalú művekkel lett elismert
író. 1958-ban esztendőkig hallgatásra ítélte a kulturális politika.
Pályájának
legfényesebb szakaszát ötvenéves kora fölött érte meg. Jeruzsálem hercegnője
címmel 1966-ban gyűjtötte össze legjobb, jellegzetesen dísztelen, mégis telt,
plasztikus elbeszéléseit, kirukkolva az Egyperces novellák első sorozatával is.
Ebben a tömör, feszes, különös műfajban vérbeli fölfedezőnek mutatkozott:
fölfedezte az epikai atommagot. Végső sűrítés, kikezdhetetlen forma, a megértés
és szolidaritás ereje, a szatíra dinamizmusa jellemzi ezeket a fragmentumszerű,
mégis teljes írásokat, melyeket mindennapjaink változatos élőszóbeli és
nyomtatott szövegkörnyezetéből metszett ki és emelt át műalkotássá.
Az
egypercesekkel párhuzamosan és ugyancsak a groteszk jegyében alakult a korai,
közepes próbálkozások után újrakezdett drámaírói karrierje. A közelmúlt
legnagyobb hatású magyar dramaturgiai műhelyét hozta létre. Korántsem
boszorkánykonyha volt az, ahol a Tóték (1967), a Macskajáték (1969), a
Vérrokonok (1974), a Kulcskeresők (1975), a Pisti a vérzivatarban (1969-1979)
kiforrta magát. Páratlan racionalitás, mérlegelő józanság, felülemelkedő
bölcsesség, mély és elementáris humor voltak a csodaszerei. S az alig bevallott
érzelmesség, amellyel jó és rossz, élet és halál párbaját mindig az előbbi
oldalán izgulta végig, bár tudta, hogy az utóbbi van fölényben.
Színműveit
– általában többes számú címükkel – a magyarság elemző létdrámáiként, a XX.
századi emberiség problémaműveiként is lehet értelmezni. Legáltalánosabban
azonban az életerő próbatételeinek mondhatni őket. Mennyire képes megállni az
ember a maga helyén, és hol is van „a maga helye”? – ez a Macskajáték fő
kérdése is. Mint nem egy Örkény-darabnak, ennek is volt epikai előzménye. A
hősnő, özvegy Orbán Béláné páratlan vitalitása varázsolta át színpadra is a
prózai szöveget, mely az író szerint „a világ leghétköznapibb története: ketten
szeretik egymást, és jön egy harmadik. A különbség csak az, hogy ami húszéves
vagy harmincéves korunkban természetes és szívet vidámítóan költői, az
hatvanéves korunkban – amikor még éppúgy jogunk van a szerelemhez, mint
fiatalkorunkban -, ott ez a szerelmi háromszög mulatságossá, groteszkké válik.”
A
Macskajáték az „egyperces dramaturgia” hatását mutatja. „Egyetlen mondatnak”,
föltartóztathatatlan lendületnek tervezett textusa sok kis egységből épül.
mozaikok sokszor telefonbeszélgetések vagy hangosan mondott-olvasott levelek.
Örkény a formával, a stílussal mindig bizonyos távolságot tart tárgyától. Itt a
szokatlan monológok, dialógok biztosítják a kívánatos közvetettséget.
Ősbemutatója
1971-ben volt Szolnokon, Hegedűs Ágnes főszereplésével. A rendező, Székely
Gábor hamarosan a Pesti Színházban is színpadra állította; a remeklő Sulyok
Mária sok százszor alakította, Berlinben német nyelven is játszotta Orbánnét.
(Forrás: 77 híres dráma
380-383. old., Móra Könyvkiadó 1993.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése