A tűzhely füstje megszökött,
az élet elpártolt a háztól.
Egy lélek mégis ottmaradt
s tovább vigyáz: a régi pásztor.
Ott él a holt ablak mögött
s neszel, ha szél haragja rázza.
Sarokba tett halászbotom
s halásztarisznyám megvigyázza.
S őrizni hosszú tél után
kiballag holdas éjidőre,
ha hívják künn a csillagok,
a nagydiófás hegytetőre.
Amíg a lomb között halad,
pár vadvesszőt lemetsz a kacra.
Öreg szemével féltve néz
a sárguló kajszin-barackra.
Most fényben ül, most meglapul,
árnyékkal rejti most az éjjel.
A pipafüstje elvegyül
a vadvirág lehelletével.
Az ösvény harmatos füvét
csizmásan is alig tapossa.
A fényködös hegyoldalon
magasra nő, titokzatosra.
S mikor a hajnal csúcsot ér
s fészkén az első cinke rebben,
a puszta házba visszatér
s tovább vigyáz a képkeretben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése