Bennem megszakadtak forrásai a multnak,
már enen szívemet sem ismerem,
így érezhet a fa, melyet gyökerestől csavart ki a szélvész,
így a tört virág, a fészkétől elvert madár.
Bennem hazugsággá váltak a megélt napok,
megcsúfolt engem minden óra, perc,
nincs hontalanabb, kivetettebb nálam,
én még az emlékeket is megtagadom.
Bennem meghaltak a szók, melyre épít az asszony:
szerelem, barátság, szépség! Mind keserű,
anyagtalan szavak. Téglát verni, hogy építsem
éltem, a semmiből is jobban lehet.
Többé már magamban sem bízhatom. Végy hát tenyeredre
áldott, isteni Kéz, ha nem akarod,
hogy rostádból kihulljon egy gyönge szem,
melyet magnak szántál vetésed barázdájába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése