Esteledni
kezdett. A gulyások sietve itatták végig etetés után a gulyát, a megfagyott hó
éles csikorgással ropogott a lábuk alatt. Csípős hideg szél fújt.
Még
mindig tartós hideg lesz – dörmögi az öreg számadó gulyás -, a jószág nagyon
ugrál.
Gyorsa
hajtotta a hat legény a gulyát az istállóba. Kettő közülök a soros, ott maradt
éjszakára mellette. Míg a többiek az öreg számadóval, a hajlékba tértek
vacsorázni.
A
nap vérpiros korongja veresre festette az ég alját, jelezve, hogy holnap ismét
a szelet hozza magával társul.
Az
égbolt más részén feltűnő hold tele képe lassankint leszorítja a láthatárról,
és sápadt fénye bevilágítja az egész tájat. Hideg méltósággal bámul szét a
pusztán. Hideg fényét százszorosan tükrözi vissza a fagyott hó.
A
távolban nem hallható más, csak a tanyai kutyák vontatott ugatása; egy-egy
üvöltésszerű ordítás, mintha farkas lenne; meg aztán a metsző szél éles sípja.
Nem jó ilyenkor künt járni.
Benn,
az öreg számadó; a tűzhely mellett maga elé bámulva költi el estebédjét. A
többi szótlan telepszik le mellé. Egy darab idő óta, hogy a fiától nem kapott
levelet, midig ilyen szótlan; hej, pedig azelőtt mindig ő beszélt egész estebéd
alatt.
Ha
szavammal meg nem sértem – szólt most a legények közt a legidősebb, Pista -,
miért olyan bús kelmed, János bácsi? Hátha mink is tudnák a bajára mondani
valamit.
Az
öreg számadó, mintha álmából rázták volna fel, felkapta fejét. Ránézett a
legényekre, de nem szólt. Rácos arcán meglátszott a belső fájdalom és szemei
szokatlanul csillogtak.
De
egyszerre, mintha könnyíteni akarna fájdalmán, megszólalt:
