Mi lesz velük,
Ha meghalunk?
Porrá leszünk?
Feltámadunk?
A légbe fúl lelkünk, ha szabadul
A zsarnok test rabszolga-jármibul?
A sírnál mindennek örökre vége?
Fényt, szennyet, mindet elmosand a Léthe?
Mi lesz velünk,
Ha meghalunk?
Lesz örömünk,
Vagy bánatuk?
A fátyolt csak emlékünkre vetik,
A holtat az öröklők nevetik?
A kőpyrámis azért nyomja sírunk’,
Alóla holtak fölkelni ne bírjunk?
Mi lesz velünk,
Ha meghalunk?
Üdvözülünk?
Elkárhozunk?
Az eszközzel, mely egyszer már törött,
Megsemmisűl az is, min működött?
S nemesb felük, mely harczban állt a bűnnel,
Míg él a rossz, enyészi sírba tűn el?
Mi lesz velük,
Ha meghalunk?
Nincs szellemünk,
Csak anyagunk…
Míg a gyönyört érzékled, addig élsz.
Szebb kort ne higyj, mely hatodon tenyész!
Ki sírjába veté reménység magját,
S gyümölcsöt vár: életbölcsek kaczagják!
Mi lesz velünk,
Ha meghalunk?
Se nem eszünk,
Se nem iszunk!
Hát, ember, fald egymást, amíg birod,
Ontsd egymás vérét, ez legye borod!
Most kell meghízod, míg benned a pára,
Hogy jó falat légy férgek asztalára!
Forrás: Vasárnapi Ujság XXXII. évf. 1885. 28. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése